Dédanyám mesélte ezt a történetet valamikor a múlt század nyolcvanas éveiben, a konyhában egy hóviharos hétfői estén. Olyan hideg volt, hogy még a Cézárt is beengedtük a házba, aki két éve csak úgy odaszokott hozzánk. Emlékszem behavazott diók sorakoztak kint az ablakpárkányon, és bent az ablak alatt ült egy nagyon régi széken az én dédanyám, én meg egy sámlin előtte, onnan néztem őt. A Dédi – kicsi, gonosz asszony volt - a Kossuth Rádiót hallgatta, éppen a Kádár János beszélt, amikor elzárta. Mindig elzárta, ha ő beszélt. Azt mondta, inkább mesél nekem egy történetet kilencvenkilenc döglött kutyáról. A barna cserépkályhát bámulta a hátam mögött, mintha abból olvasna:

- Jó félszáz évvel ezelőtt Törökországban egy nagy, öreg hegy lábánál kilencvenkilenc kutyacsontvázat ásták ki a régészek egy sötét barlangban. Tizenkétezer éve egymás mellé kaparták őket, szabályos sírokba, öt szép egyenes sorba. Soronként húsz sírt képzelj el, kisfiam, tele kutyák csontvázaival, ami kétszer annyi, amennyi ujj a két kis kezeden elfér. Csakhogy az egyik gödörben semmit nem találtak. Egy szál kutya nem sok, annyi sem volt benne. Jött a halál a kutyákért íjakkal és botokkal, de a századik kutya megszökött előle. Hallotta a többi kutya nyüszítését, hallotta a vinnyogásukat, még akkor is hallotta azokat a szörnyű hangokat, amikor lebukott a víz alá, mert a barlangban egy hosszú, koromsötét folyó volt, amin kutya még nem úszott át soha. De ez a kutya nem volt akármilyen kutya. A sötétben is megérezte, hogy merre kell úszni; végül egy kürtőn át tágas mezőre jutott, ott megrázta magát, és elindult, bele a nagyvilágba. Napokig kóborolt a hegyek között étlen-szomjan, mígnem a harmadik napon egy emberrel találkozott, aki ugyancsak a hegyeket járta. Ezek ketten nem féltek egymástól. Az ember lehajolt hozzá, és megsimogatta a fejét, pedig akkor ez még nem volt divatban. Mindez olyan régen történt, hogy még rendes ember is alig élt a földön, nem hogy kóbor kutya. Néhány év múlva a kutya szomorúan továbbállt. Másik gazda után kellett néznie: senki nem tudhatta meg a titkát, hogy nem fog rajta az idő. Így ment ez évezredek óta, és így megy ma is, mivel ez a kutya halhatatlan. Senki nem tudja róla, hogy szuka-e vagy kan, hosszú-e a szőre, vagy rövid, se a színét, se a méreteit nem ismeri élő ember. Akkor sem lehetsz biztos a dolgodban, ha találsz az utcán egy fiatal, de már kifejlett példányt, hazaviszed, évekig veled él, a hátán alszik, és szinte megszólal, aztán egyszer csak, mire hazaérsz, már nincsen sehol. Azt hinnéd, hogy ilyenkor addig kóborol, amíg új gazdát, vagy új családot nem talál, hogy aztán ott is, szinte megszólaljon, és a hátán aludjon, ha jól érzi magát. Az igazság pedig az, egyetlen esetet kivéve, hogy valami autó, vagy kamion kerekei alá keveredett, vagy egyszerűen csak megmérgezték. Hiába minden kétségbeesett hirdetés letéphető telefonszámokkal, hogy „eltűnt, keressük”, és hogy „Cézár névre hallgat”, mert akkor ő már napok óta az út mentén fekszik élettelenül, vagy egy kedves családnál Fülesnek hívják, Kántornak, vagy éppen Buksinak, hacsak nem Dániában fogadják be, mert akkor még cifrább a helyzet. Bár végül is mindegy. Így vagy úgy, de soha nem fogod újra látni, mert ez a kutya az időben kóborol.

Hát ennyi volt a mese, mondta dédanyám, én meg sírtam, mert haragudtam a Cézárra. Azt akartam, hogy örökké éljen, de azt már nem, hogy ő legyen az a halhatatlan kutya, mert akkor majd biztosan elmegy, amikor annyira, de annyira szeretjük egymást. Emlékszem, kiküldtem a házból, aztán visszaültem a sámlira, és megkértem a Dédit, hogy meséljen inkább valami másról. Meséljen Kádár Jánosról, mert őt is nagyon szerettem. Mondjon róla egy szép mesét. Egy szép kerek történetet.

- Vidámat akarsz, vagy szomorút? – kérdezte a Dédi.
- Vidámat – hüppögtem.
Nagy nehezen felállt a székről - régen elégettük már egy őszi lomtalanításkor -, rám nézett azokkal az apró, szürke szemeivel és azt mondta:
- Olyat én nem tudok, kisfiam.

Az volt a legszomorúbb tél, mert a Dédi egy szép napon nyitva felejtette a kaput.