Legát Tibor

Pestszent
(részlet)

A nevemet ne kérdezd, túl szép hozzám képest, pontosabban, túl szép ahhoz képest, amilyennek most látsz, amilyennek az elmúlt negyven évben mások láthattak. Azt mondják, minden gyermekkorban dől el, lehet benne valami. Emlékszem, vagyis inkább vannak ilyen foszlányok, felvillanások: egész kicsi vagyok, és már akkor azt hallom, hogy ezzel a névvel sokra viheted, de nekem ez a sokravivés olyan rémesnek látszik, inkább fordulok magamba, fordítanék az egészen. Azt biztosan tudom, mikor fordult. Négyéves voltam.

Csak egy pillanatra hagytak egyedül a konyhában, mondták is később, csak egy pillanatra hagytuk egyedül, az asztalon meg ez a nagydobozos gyufa, azt hiszem, úgy hívták, családi gyufa, a címkéjének a színe például ma is megvan, narancssárga, de nem olyan, mint a narancsé vagy a mandariné, sokkal fakóbb, rajta piros – szakszerűen: „vörös” – kakas lángokból kirakva, nagy betűk feketével, gondolom a felirat is az lehetett: családi gyufa. Addigra tudtam már, hogy működik, mármint azt, hogy mi a gyufa mechanizmusa, azt meg valószínűleg csak sejtettem, hogy ha egy szálat meggyújtok, utána meg visszateszem a dobozba égve, annak érdekes következményei lehetnek. Arra ugyan nem számítottam, hogy ekkorára – várj, mutatom a kezemmel is –, szóval, hogy ekkorára belobban, arra meg pláne nem, hogy a hajam lángot fog, leég a szemöldököm, meg minden. A döbbenettől el se dobtam az égő dobozt, beszaladtam a szobába, a kiságyban aludt húgocskám, a csecsemő. El tudod képzelni, milyen amikor egy bepánikolt óvodás égő hajjal és dobozzal ráront valamire? Dehogy tudod elképzelni. Én se nagyon. Vagyis elképzelek valamit, például ahogy mutattam a kezemmel, hogy mekkora lángot csapott az egész, miközben nem is tudom, hogy pontosan mekkora lehetett az a láng. De van még más is a képzeletes zsákban: mintha látnám, mi történik, hogyan szaladok, dobok, égek, pedig tudom, hogy csak összeeszkábálok egy helyzetet, a családi fotón látható gyerekből meg egy-két régi bútorból, amire tényleg emlékszem. A valóság ezzel szemben, hogy csak mesélték,  vagyis semmi nem maradt meg a skatulya narancssárgáján kívül.

Azért elmondanám, ahogy összegyúrtam ez az egészet: a dobozt behajítom a kiságyba, és mire a csecsemő megmukkan, már elégett a fél arca, viszont a jelenség csak akkor kelt feltűnést, mire megmukkan, vagyis üvölteni kezd. Tehát mire megmenthetnék, már nincs is semmi arca, csak valami piros massza, sercegő. Engem közben egyszerre ütnek és mentenek. De még így is csak pillanatokról van szó.
Később, az egyik pszichológus ilyet szólt: „Ha ezt Freud bácsi – így mondta, ’bácsi’ – látná, höhö!” Nagyon sokkal később egy másik meg ilyet: „És arra vissza tud emlékezni, milyen volt a szag? Az égő csecsemő szaga?” „Nem.” (Viszont amikor először hallottam az égő csipkebokorról, a kiságyat láttam, mert tizenkilenc évesen az ember hajlamos mindenbe belelátni a magánügyeit, így hát szép kis szimbólumom akadt jó időre. Annyiban mégis „jeleznem” kell, és ezt most sem tagadhatom, hogy ebben a mára emlékezetkiesésessé zsugorodott pár másodpercben dőlt el minden, ami a továbbiakat illeti. Másoknál a startpisztoly dördül el, megint másoknál éles fegyver, és tulajdonképpen akkor dől el minden, na jó, a legtöbbször akkor.)

Természetesen a szüleim meg a szakemberek sem találták a kulcsot – azt mondták „féltékenységből öltem” – rólam nem is beszélve, mondom, négyéves voltam, addig teljesen átlagos, legalábbis úgy tűnt. Apámban kizárólag az „ezzel a névvel” büszkesége lobogott, hiszen ő maga semmire se vitte, órás volt, tehetség nélkül, a voltaképp terhes családi kötelezettséget az Órások Szövetkezetében próbálta funkcionáriusként megvalósítani, ám kevés sikerrel. Egyébként erről mindig az jutott eszembe, hogy nálánál ízléstelenebb érvényesülési forgatókönyvet nem ismert a családi legendárium. Mindezek után persze nincs abban semmi különös, hogy apámnak pont ez a botrány hiányzott, tehát ha rajta múlik, én akkor azonnal megszűnök létezni. (Ahogy egyébként meg is szűntem az összes, későbbi önéletrajzában.) Viszont anyám – aki az eset után azonnal elhervadt – nem könnyen szabadult a hatalmas bőröndtől, hogy ne kelljen már egyszerre mind a két gyerekét elveszíteni. Naná, hogy el kellett, bár ezt akkor még nem tudta. Akkor még harcolgatott.

Igaz, ha keményebben lép fel, akkor sem tudta volna kivédeni, hogy hosszasan vizsgáljanak mindenféle rácsosablakos intézményben, ahol ha a megengedettnél kicsit hangosabban sírtam, rögtön legyilkosoztak, ami szerintem még akkor sem volt szerencsés húzás, ha történetesen igaz. Azt viszont nem mondanám, hogy a tudomány szolgálatán meg a fegyelmezésen túl, valamennyit törődtek volna velem. Két év telt el úgy, hogy nem láttam gyereket magam körül, játszani nem tudtam, és azt hiszem – bár ebben valószínűleg a kapott gyógyszerek is közrejátszottak (no lám, ők játszottak helyettem!) –, meghalt bennem az a fajta kíváncsiság, amit régebben akár egy gyufásdoboz is képes volt kiváltani.
Valódi emlékek híján is próbálok tárgyilagos lenni, ötéves koromra tökéletesen sikerült kiüresednem. Ne aggódj, ennek is megvan a jó oldala: némi rutinnal kezdődhetett, ami egyszer már elkezdődött. A betöltekezés.

Rajt
(Csillagszálló 2010/1.)

No, akkor kezdjük. 2010. január, Csillagszálló kulturális utcalap. Rajt! 

Mármint ez a címe az utcalap idei első számának, amely a hagyományokhoz híven főszerkesztői üzenettel kezdődik Kertész Anna tollából. Mindennek a kezdete, az első pillanatok az odaérkezők és a lekésők szemszögéből.
A klasszikus hang most Kosztolányi Dezsőé, aki egy régi, titkos éjről mesél nekünk: születésről, emberi kezdetekről.
Legát Tibor azonban nem sokáig hagyja fülünkben zsongani e lágy dallamot; ércesebb hangot üt meg írásával. Hajléktalan álinterjúnak indult, regényrészletté nőtt a története egy végzetes gyermekkori baklövésről, vagyis egy „roncskorszak” kezdetéről.
Csempekockák, startvonalak, kilépés a játéktérbe – de ki nevet a végén? Czifrik Balázs novellája a sors nevű „társasjáték” kapcsán mereng a válaszon.
A szépírói pályáját kezdő Szvoren Edina arról írt, mi minden (tárgyak, emberek, sorsok) tud elindulni azon a bizonyos lejtőn, amelyen nincs megállás.
A Csonkahold szellemi műhely jó néhány ifjú költőtehetsége – Mezei Péter, Porogi Dorka, Balázs Anna, Hlavaty Andrea, Kerek Roland, Rácz Szilárd, Vajda Noémi, Visnovitz Péter – mutatkozik be a lap versrovatában, s aki fölkonferálja őket: Fenyő D. György irodalomtörténész.
Felnőtt könyvismertetőnkben Cserna-Szabó András Mérgezett hajtűk című irodalmi esszékötetét Tamás Zsuzsa ajánlja szívből-zsigerből. S következik rögtön egy részlet is, Cserna-Szabó Krúdyjáról és a Nők zenéjéről.
A lapszám képzőművésze az irodalmi illusztrációk élő klasszikusa, Banga Ferenc. Rajzairól és világhoz, képhez, térhez való viszonyáról Pálfi Anna írt szubjektív tárcát Nem viccelek címmel.
Szántó T. Gábor tárcája eszmefuttatás a kezdetekről, szerkesztőségi keretben. 
Csikós Attila olasz díszletek közé helyezi egy művész merengését pályafutásának indulásáról, a kezdeti dacokról, az elhamvadó reményekről és a végtére maradó kiábrándulásról.
Ugyancsak új hang a Csillagszállóban Gábor Móni újságíróé, aki a teremtés-tender nem teljesen ismeretlen pályázóit mutatja be az olvasónak.
Egy nagybeteg gyermek életkezdése, és az új helyzet az őt ápoló szülők szemével. Bán Csabával, az elszántan küzdő apával Szöllőssy Anna készített interjút betegségről, gyógyulásról, hitről, újrakezdésről.
Társadalmi tabu vagy csak nincs elég ismeretünk az öngyilkosságról? Farkas Csaba szegedi riportja megmentett önpusztítók és orvosaik között született. Megannyi élettörténet, rajtok összeomlás után. S hogy van-e remény az újrakezdésre, az olvasóra bízzuk a választ.
Januári szociográfiánk óév-búcsúztatás és újévkezdés szokásait és körülményeit elemzik roma-környezetben. Kovai Cecília a kezdet és a vég közötti „időtlenséget” pásztázza kiváló tanulmányában. 
„Egy roma hajléktalanról van itten szó” – hangsúlyozza magáról Kiss Géza e havi beszélgetőtársa, Zoltán, aki állami gondozottként kezdte az életét.
A kicsiknek Grimm-mesével kedveskedik a lap, az ifjaknak pedig egy nehezen beilleszkedő diák, Grégoire iskolai küzdelmeit mutatjuk be Anna Gavalda  35 kiló remény című története nyomán, Tamás Zsuzsa ajánlásában.

Keresse lapjainkat az Astoria, a Ferenciek, a Kálvin és a Deák téri aluljárókban hétköznap délutánonként, vagy fizessen elő rá a csillagszallo@oltalom.hu címen!

Legutóbb január 18-án a Petőfi Irodalmi Múzeumban mutatkozott be a folyóirat; szerzőinkkel és a szerkesztőséggel legközelebb márciusban a Nyitott Műhelyben találkozhatnak. További információk a lapról és rendezvényeinkről:
www.oltalom.hu/csillagszálló