Prágai Tamás versek 1968-ban született, 2006 és 2009 között írt versei a Napkút kiadónál jelentek meg.

Kötetei:

Inka utazás, vagyis Arnold Sobriewcz gentleman úti breviáriuma (regény, 2000)
A teraszon vidám társaság (irodalmi kritikák, 2001)
Sötétvilágos (versek, 2002)
Ellenőrök a hatoson (elbeszélések, 2004)
Ellenanyag (versek, 2005)
Pesti Kornél (elbeszélések, 2007)

Prágai Tamás: Barbárokra várva versek 2006-2009, Napkút kiadó, 132 oldal

Részletek:

Forró zsák

Derekas ez a július!
Vállán a gabona
elmegy, elég jó

bekötött szájjal,
zsákokba gyömöszölve
magszárító
csűröd felé haladni,

te valaki.


Mint mikor

folyók redőit
hámozzák ügyeletes kezek
tépik fejtik a hámot fel
nem szaroznak
nem érzéstelenítenek
a terror orvosai
egyre több réteget
fel! fel! ti kések és szikék!

a szétfolyó
fájdalmat
teregetik széjjel:
lebenyegek a parton –

olyan ez nekem.



Páva a fürdőházban

Csobbanások után a víztükör,
eljött a vízszintes idő,
elsimul, kitölti medrét
minden, ami áradni látszott,
szilvakék fürdősót, faragott fabábut
ne ejts a kádba ---

elment tőlem ez a nyár,
átkelt a fürdőházon,
fehér csempe, narancsszín csempe,
ragyogó zöld kísérik,
üveghang csörömpöl,
ahogy magát lerázza ---

képek, képek! zubogsz a körtefényben,
tested egy szüntelen
objektív előtt felém vonul,
dacosan és büszkén így maradsz meg,
színes bokréta, uszályod lobog,
erdei úrnő ----

nyitott villám a szemed,
gyógyító, arany mező
gördül le homlokodról, páros terhét
lágyan kínálja mellkasod,
feszes iramú szarvasok
kergetik egymást az izmaidban ---

forog benned a láthatatlan táncos,
palástja a magasban szétterül,
sugárral hímzett felleg,
mint hegyről a víz, lezúdul és
mint az emlék, kibuggyan
a megváltó zápor ----

aranyos pikkelyét veszti az erdő,
eléd teríti, tiporj rá,
látni akarom, ahogy tiporsz,
mert ilyennek foglak elfeledni, és
tudod jól, én
emlékszem minden feledésre ---


Vízszintes idő

Öklelődző kosokról akartam írni,
hogy övbe tűzött mordállyal a fák közt,
egyre feljebb a meredek oldalon,
összesúg a fenyők palotája,
még ők sem láttak ennyire férfit.

De kiszisszent a versből a levegő,
leeresztett, mint a régi tömlő,
nemes italokat, keleti nedűt,
óbort vagy illatos olajat
benne nem tartani jobb lesz.

Tegnap vízszintes eső esett
és mára sem várható más,
hideg, végtelen hosszú cseppek
nyúlnak el fémesen, vízszintesen,
elszórt acélhuzalok tereinken.

Hálónak nem foglya a hangya,
se tetű, se apró földi féreg.
Ez jó. Csalóka örömhír
a reggeli cukor, tej,
és a zaccos kávé mellé.

Ezek vízszintes vázlatok,
el nem takarnak semmit, nem is
domborodnak ki a papírról,
belesimulnak látóteredbe,
mint a szentségen esett gyalázat.

Lapulni kell, amikor emelkedni
nincs hová, se magasra, se félközépre,
akár utcafalnál, akár a tömegközlekedésben,
jöhet ellenőr, valaki végre ránk szól,
és beigazolódik a rettegésünk.

Fertőd

Elszabadult ruhaujjak,
nehéz, tömött huzat
jár át a hálószobán,
a tárgyak közeit kitölti,

egyre több
réteget öltözik magára,
sűrű, nehéz gyolcs.
Végül kiszalad,

a ragyogó test
maga marad bent.
Baldachinoktól fosztott,
aranyos menyasszony.


À la Baudelaire

A macskát imádjuk, mint a nőket,
az ablakban ülve, kényesen
fejtik a sötétet – édesen
simogatjuk e közben őket… –,

és nyújtóznak, és a körmüket
mindig más-más pillanatba mártják,
tövig, persze; hiába vár rád,
másnak is csordul könny, s üzen –

ők, mint egy gombolyagba,
egész életed befonják, hiába
szíved legbelső, rejtett indulatja,

megköt a puha, légi spárga.
És mint a homok, elcsorog
karmuk között minden viszonyod.