– Hé, uram! Uram, kérem! – A szőke neki szólt oda ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, mely választ követelt. Szatrapái fölneszeltek, akár a pretoriánus testőrök. A nő megszegte a nagyvárosi élet egyik szabályát, hetykén áthágta erejének tudatában, bízva területében és csapatában, mitől se tartva. A csinos lányok szemtelensége; nem nagy ügy. Solanka professzor megtorpant és szembefordult a küszöb lebzselő istennőjével, aki bosszantóan folytatta a beszélgetést. – Maga sokat sétál. Úgy értem, naponta ötször-hatszor látom, hogy megy valahova. Én itt ücsörgök, látom, hogy jön, látom, hogy megy, de nincs magával kutya, és barátnővel meg kölyökkel se tér vissza. Az időpontok is furcsák, nem lehet, hogy munkába megy. Úgyhogy azt kérdem magamban: miért jár mindig egyedül? Van egy pasi, aki egy betondarabbal csapkodja fejbe a nőket városszerte, talán hallott róla, de ha azt hinném magáról, hogy perverz, nem állnék szóba magával. És angol kiejtése van, amitől maga érdekes, igen. Párszor még követtük is, de nem ment sehová, csak úgy bolyongott, rótta az aszfaltot. Az volt a benyomásom, hogy keres valamit, és átsuhant a fejemen, hogy megkérdezzem, mi az. Csak barátságból, uram, csak jószomszédságból. Maga valamiféle rejtély. Nekem legalábbis.
     A férfi hirtelen méregbe gurult.
     – Azt a helyet keresem – vakkantotta –, ahol békén hagynak. – Hangja sokkal nagyobb dühtől remegett, mint amekkorát a lány tolakodása megérdemelt, olyan dühtől, mely mindig megdöbbentette, amikor özönvízként szétáradt az idegrendszerében. Indulatának hallatán a fiatal nő hátrahőkölt, hallgatásba burkolózott.
     – Öreg – mondta a legnagyobb, legoltalmazóbb pretoriánus testőr, nyilván a lány szeretője és hidrogénezett centúriója –, ahhoz képest, hogy maga békét akar, dúl magában a háború.
     A lány emlékeztette valakire a professzort, de nem tudta, kire, és az emlékezet kis kudarca, az "öregség pillanata" veszettül gyötörte. Szerencsére se a lány, se senki nem volt már ott, amikor ő nyirkos kalapban és átázva visszatért a karibi karneválról, miután váratlanul a nyakába szakadt a zuhogó, forró eső. A Central Park nyugati oldalán álló Shearith Israel hitközség mellett (fehér bálnára emlékeztető épület timpanonnal, melyet négy hatalmas korinthoszi oszlop tart) Solanka professzornak a szakadó esőben eszébe jutott az a bát micván éppen átesett, tizenhárom éves lány, akit az oldalajtón át pillantott meg, s aki késsel a kezében várta a kenyér megáldásának szertartását. Egyetlen vallás sem ismeri az áldások megszámlálásának szertartását, merengett Solanka professzor: az ember azt gondolná, legalább az anglikánok előállhattak volna egy ilyennel. A lány arca ragyogott az egyre sűrűbb homályban, fiatal, lágy vonásai magabiztosan tükrözték, hogy ő a legnagyobb elvárásoknak is megfelel. Igen, áldott kor, ha az ember szeret olyan szavakat használni, mint amilyen az "áldott"; amit Solanka szkeptikus lévén nem szeretett.
     A közeli Amsterdam Avenue-n nyári kirakodóvásár volt, utcai piac, mely a zivatar ellenére is nagy forgalmat bonyolított. Solanka professzor gyanította, hogy e kézikocsikra halmozott áruk a bolygó nagyobbik részén a legfinomabb kis butikok és legelegánsabb áruházak polcait és kirakatait töltenék meg. Egész Indiában, Kínában, Afrikában és a dél-amerikai kontinens java részén azok, akiknek megvan a szabadidejük és a pénztárcájuk a divathoz – vagy egyszerűbben: a szegényebb vidékeken a dolgok puszta megszerzéséhez –, ölni tudnának Manhattan utcai portékájáért, akár azokért a levetett holmikért és bútorhuzatokért, melyeket a fényűző használtruha-boltokban, vagy azokért a leselejtezett porcelánokért és leszállított árú, márkás cuccokért, melyeket a belvárosi nagyáruházakban árulnak. Amerika azzal sérti meg a bolygót, gondolta Malik Solanka a maga régi vágású módján, hogy ezt a bőséget a méltánytalanul gazdagok vállvonogató nemtörődömségével kezeli. New York azonban a bőségnek e korában a világ érzékiségének és bujaságának a tárgyává és céljává vált, s a "sértés" csak még nagyobb vágyakat keltett a bolygó másik felén. A Central Park nyugati oldalán lovas hintók jöttek-mentek. A lószerszám csengői csilingeltek, akár a készpénz.

     Az évad sikerfilmje Caesar Joaquin Phoenix császári Rómájának dekadenciáját ábrázolta, amelyben a becsületet és a méltóságot, nem is beszélve az élethalálharcról és szórakozásról, csak a nagy gladiátori aréna, a flaviusi amfiteátrum, vagyis a Colosseum számítógép által újjáteremtett illúziójában lehetett megtalálni. New Yorkban is voltak cirkuszok a kenyér mellé: egy musical a szeretetre méltó oroszlánokról, bicikliverseny az Ötödik sugárúton, Springsteen a Madison Square Gardenben, ahol eljátszott egy dalt arról a negyvenegy rendőrgolyóról, mely megölte az ártatlan Amadou Diallót, a rendőrszakszervezet fenyegetése, hogy bojkottálja a koncertet, Hillary kontra Rudy, egy bíboros temetése, egy film a szeretetre méltó dinoszauruszokról, két, egymással felcserélhető és bizonyosan nem szeretetre méltó elnökjelölt (Gush, Bore) autós felvonulása, Hillary kontra Rick, a villámok, melyek lecsaptak Springsteen koncertjére a Shea Stadiumban, egy bíboros beiktatása, egy rajzfilm a szeretetre méltó brit csirkékről, sőt egy irodalmi fesztivál is; valamint egy sor túláradó parádé, melyek a város sok etnikai, nemzeti és nemi szubkultúráját ünnepelték, s (néha) késeléssel és (rendszerint) nők ellen intézett rohamokkal végződtek. Solanka professzor, aki természeténél fogva egalitáriusnak, valamint született világvárosinak hitte magát, akinek az a meggyőződése, hogy a vidék a teheneknek való, a parádék napján fej fej mellett vonult izzadtan a polgártársai között. Egyik vasárnap vállt vállnak vetve haladt a keskeny csípejű, meleg táncosokkal, a következő hétvégén ott rázott egy nagy seggű Puerto Ricó-i lány mellett, aki nemzetének zászlaját melltartóként viselte. Nem érezte úgy, hogy befurakodik e sokaságba; ellenkezőleg. Élvezte a megnyugtató névtelenséget a tömegben, a befurakodás hiányát. Itt senkit sem érdekeltek a titkai. Ide mindenki azért jött, hogy elveszítse magát. Ez a tömegek ki nem mondott mágiája, és ezekben a napokban Solanka professzor egyetlen életcélja önmaga elvesztése volt. Ezen a hétvégén kalipszózene áradt a levegőben, de nem a Solanka emlékezetében némi bűntudattal megőrzött, Harry Belafonte-féle jamaicai búcsúdalok és csacsiénekek ("Most megmondom, velem ne figurázz, / és ne kösd ki a csacsim, / mert a csacsim rúg és iáz, / hát ne kösd ki a csacsim!"), hanem a jamaicai trubadúrpolemizálók, Banana Bird, Cool Runnings, Yellowbelly igazi, szatirikus muzsikája, élőben a Bryant Parkban és vállmagasságban felállított színpadokon, végig a Broadwayn.
     Amikor azonban hazaért a parádéról, Solanka professzorra rátört a mélabú, a szokásos, titkos szomorúság, melyet a nyilvános szférába szublimált. Valami baj volt a világgal. Ifjúságának optimista béke-és-szeretet-filozófiája cserbenhagyta, és már nem tudta, hogyan béküljön meg az egyre hamisabb valósággal (ebben az összefüggésben utálta a különben kitűnő "virtuális" szót). A hatalom kérdései emésztették. Miközben a túlfűtött polgárság e sokféle lótuszt eszi, ki tudja, a város urai mit engednek meg maguknak – nem a Giulianik és a Safirek, akik oly hitványul reagáltak a megerőszakolt nők panaszaira, amíg az eseményekről készült amatőr felvételek fel nem bukkantak az esti hírekben, nem ezek a kezdetleges kesztyűbábok, hanem a nagyok, akik mindig itt voltak, akik mindig táplálták csillapíthatatlan vágyaikat, akik újdonságot kerestek, szépséget faltak, és mindig, mindig többet akartak? A világ sohasem látható, de mindig jelen lévő királyai – az istentelen Malik Solanka nem akarta ezeket az emberi szellemeket a mindenütt jelenvalóság tulajdonságával felruházni –, a nyűgösködő, halálos cézárok, ahogy barátja, Rhinehart mondaná, a fagyos lelkű Bolingbroke-ok, a tribunusok, akiknek benn a kezük a polgármesteri és rendőrfőnöki Coriolanus-bábban… Solanka professzor enyhén megborzongott ez utóbbi képtől. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tisztában legyen a természetében rejlő közönségesség erősen parázna vonásával; a nyers szójáték mégis meglepte, amikor kitalálta.
     A bábjátékosok valamennyiünket arra kényszerítenek, hogy rúgjunk és iázzunk, bosszankodott Malik Solanka. Amikor mi, marionettek táncolunk, ki rángatja a zsinórokat?
     A telefon csengett, amikor az esőtől még mindig csöpögő karimájú kalapban belépett az ajtón. Ingerülten kapta fel az előszobában álló drótnélküli készüléket a tartójáról.
     – Igen, tessék, kérem.
     Felesége hangja hatolt a fülébe az Atlanti-óceán fenekén fekvő kábelen keresztül, de az is lehet, hogy mostanában, amikor minden változik, egy magasan az óceán fölött keringő műhold révén, nem tudhatta biztosan. Manapság, amikor a pulse korát felváltja a tone kora. Amikor az analóg korszakát (ami ennek analógiájára elmondható a nyelv gazdagságáról is) felváltja a digitális kor, s a számolástudók végső győzelmet aratnak az írástudók felett. Mindig imádta az asszony hangját. Tizenöt évvel ezelőtt Londonban felhívta Morgen Franzot, könyvkiadós barátját, aki véletlenül nem ült az asztalánál, és az arra járó Eleanor Masters vette fel a csörömpölő készüléket; nem ismerték egymást, de végül egy órán át beszéltek. Egy hét múlva már a lánynál vacsoráztak, mert egyikük sem tartott alkalmatlannak egy ilyen bensőséges helyet az első találkozáshoz. Ezután másfél évtizedes együttlét következett. Úgyhogy először a hangjába lett szerelmes, csak aztán a többibe. Mindig ez volt a kedvenc történetük egymásról; most persze, a szerelem kegyetlen utóéletében, amikor az emlék már fájdalommá változott, amikor már csak a telefonban hallott hang maradt meg nekik, ez vált az egyik legszomorúbbá. Solanka professzor hallgatta Eleanor hangját, és némi undorral elképzelte, ahogy kis, digitalizált darabokra törik, ahogy a kedves, mély hangot először elnyeli, majd visszaöklendezi egy szerver, mely olyasféle helyen lehet, mint amilyen a dekkáni Haidarábád. Mi a kedves digitális megfelelője?, tűnődött. Milyen kódok jelentik a szépséget, milyen számjegyek foglalják magukban, alakítják át, dekódolják úgy, hogy a folyamat során nem ejtik fogságba vagy fojtják meg ennek lényegét? A szépség, ez a csoda, ez a kincs nem a technika miatt, hanem annak ellenére halad át csorbítatlanul az új gépeken.

     – Malik. Solly. – (Hogy bosszantsa.) – Nem figyelsz. Elvonultál a fejed egyik belső rekeszébe, és még csak föl se fogtad azt az egyszerű tényt, hogy a fiad beteg. Föl se fogtad azt az egyszerű tényt, hogy nekem minden reggel föl kell kelnem, és meg kell hallgatnom a kérdését… azt az elviselhetetlen kérdését, hogy miért nincs itthon az apja. A legegyszerűbb tényről nem is beszélve, nevezetesen arról, hogy te egyetlen szál érv nélkül, egyetlen vacak, hihető magyarázat nélkül faképnél hagytál bennünket, átkeltél az óceánon, és elárultad mindazokat, akiknek a legnagyobb szükségük van rád, akik a legjobban szeretnek, még ma is, a fene egyen meg, mindennek ellenére. – Csak megfázás volt, a fiúnak semmi sem fenyegette az életét, de az asszonynak igaza volt; Solanka professzor magába zárkózott. Az asszonynak igaza volt ebben a kis telefonos ügyben, és életük nagyobb dolgában is, amelyet valaha együtt, most pedig külön éltek, a házasságukéban, melyet valaha széttéphetetlennek tartottak, a legjobb kapcsolatnak, melyet barátaik valaha láttak; és szülői szeretetükben Asmaan Solanka iránt, aki valószínűtlenül szép és szelíd természetű hároméves volt, a sötét hajú szülők csodálatosképpen szőke ivadéka iránt, akit oly menynyeien neveztek el (ászmán szó szerint az ég, de képletesen a paradicsomot is jelenti), mert ő volt az egyetlen mennyország, melyben mindketten igaz szívvel és feltétel nélkül hittek.
     Solanka professzor bocsánatot kért a feleségétől a szórakozottsága miatt, mire az asszony sírva fakadt, hangosan zokogott, amitől a férfinak összeszorult a szíve, mert korántsem volt szívtelen ember. Némán várta, hogy az asszony abbahagyja. Amikor ez megtörtént, a legkimértebb hangon szólalt meg, megtagadva magától – megtagadva az asszonytól – az érzelemnek még a látszatát is.
     – Elfogadom, hogy megmagyarázhatatlannak érzed, amit tettem. Emlékszem azonban arra, amit te magad tanítottál nekem a megmagyarázhatatlan jelentőségéről… – itt az asszony lecsapta a kagylót, de ő azért befejezte a mondatot – ööö, Shakespeare-nél. – E meg nem hallgatott befejezés felidézett egy képet meztelen feleségéről, a tizenöt évvel azelőtti Eleanor Mastersról, aki hosszú hajjal, huszonöt éves ragyogásában feküdt csupaszon, feje a férfi ölében, bozontján pedig egy viharvert, kék bőrbe kötött, lefelé fordított Shakespeare-összes. Ilyen volt annak az első vacsorának az illetlen, de édesen gyors befejezése. Ő vitte a bort, a három drága üveg Tignanello Antinorit (hármat! a csábító mértéktelenségének bizonyítéka), a lány pedig báránycombot sütött neki, és a köményillatú hús mellé még friss salátát is felszolgált. Rövid, fekete ruhát viselt, könnyű léptekkel és mezítláb járt a lakásban, melyre erősen hatottak a Bloomsbury-kör tárgyai és stílusa, s melyben egy kalickába zárt papagáj a lány nevetését utánozta: azt a nevetést, mely túl harsány volt egy ilyen törékeny nőhöz. A férfi első és utolsó zsákbamacska-randevúján a lányról kiderült, hogy ugyanolyan, mint a hangja; nem csupán szép, de okos is, valahogy egyszerre magabiztos és sebezhető, amellett remek szakács is. Miután rengeteg salátát ettek és bőségesen kortyoltak a toscanai vörösborból, a lány magyarázni kezdte doktori értekezését (addigra már a nappali szőnyegén ültek, amelyet Cressida Bell szőtt), de ezt félbeszakították a csókok, mert Solanka professzor megpuhult a szerelemtől, akár a bárányhús. Hosszú, boldog éveikben azután vidáman vitatkoztak arról, hogy melyikük tette meg az első lépést, az asszony mindig hevesen (de ragyogó szemmel) tagadta, hogy ő ilyen messzire tudott volna menni, a férfi pedig váltig állította – bár tudta, hogy ez nem igaz –, hogy az asszony "rávetette magát".
     – Hallani akarod ezt a dolgot, vagy nem? – Hallgatlak, bólintott a férfi, miközben a lány kicsiny, szépen formált mellét simogatta. Ő a kezére tette a kezét, és belefogott az érvelésébe. Kiindulópontja az volt, hogy mindegyik nagy tragédia mélyén megválaszolhatatlan kérdések rejlenek a szerelemről, és e drámák értelmezése érdekében mindannyiunknak a magunk módján kell megkísérelnünk, hogy megmagyarázzuk a megmagyarázhatatlant. A halott apját szerető Hamlet vajon miért halasztotta bosszúját mindaddig, amíg ehelyett az őt szerető Opheliát kergette a halálba? Vajon Lear, aki Cordeliát szerette lányai közül a legjobban, miért nem hallgatott a lánynak már a nyitó színben megnyilvánuló őszinteségére, s vált ehelyett nővérei szeretetlenségének prédájává; és vajon Macbethet, a talpig férfit, aki szerette királyát és hazáját, miért vezette az érzéki, de szeretet nélküli Lady M. oly könnyedén a gonoszság véres trónja felé? Solanka professzor, aki szórakozottan még mindig a kezében tartotta a telefont New Yorkban, megilletődötten emlékezett vissza a meztelen Eleanornak az ő ujjai alatt megmerevedő mellbimbójára; és az Othello problémájára adott rendkívüli válaszára is, melyben ő nem Jago "indokolatlan rosszindulatát", hanem inkább a mór érzelmi intelligenciájának hiányát látta: "Othello hihetetlenül ostoba a szerelemben, a féltékenység hülyesége vezeti őt oda, hogy a leggyatrább bizonyíték hatására meggyilkolja állítólag szeretett feleségét." Eleanor megoldása ez volt: "Othello nem szereti Desdemonát. Ez az ötlet egy nap csak úgy felötlött bennem. Mintha egy villanykörte gyulladt volna meg. Azt mondja, szereti, de ez nem lehet igaz. Mert ha szereti, akkor a gyilkosságnak nincs értelme. Nekem Desdemona Othello trófeája, az ő legbecsesebb és státusteremtő birtoktárgya, annak a kézzelfogható bizonyítéka, hogy megnövekedett a rangja a fehér emberek világában. Érted? Ezt szereti benne, de nem őt. Maga Othello nyilvánvalóan nem szerecsen, hanem mór: arab, muzulmán, neve valószínűleg az arab Atá-alláh-nak vagy Atáulláh-nak a latinosított változata. Úgyhogy nem a bűn és bűnhődés keresztény világának, hanem annak a mohamedán erkölcsi univerzumnak a teremtménye, melynek a pólusai a becsület és a szégyen. Desdemona halála becsületbeli ügy volt. Nem kellett bűnösnek lennie. Elég volt a vád. Az erénye elleni támadás összeegyeztethetetlen Othello becsületével. Ezért nem hallgatott a lányra, nem adta meg neki a kedvezőbb esély lehetőségét, nem bocsátott meg neki, és nem tett semmi olyat, amit egy szerelmes férfi megtett volna. Othello csak önmagát szereti, önmagát mint szerelmest és vezért, amit Racine, a túlságosan nagyra tartott író, úgy nevezne, hogy flamme vagy gloire. A lányt még csak személynek sem látja. Tárgyiasítja. Ő csak egy Oscar-Barbie-szobrocska neki. A játék babája. Legalábbis így érveltem, és megadták a doktorátust, talán csak az arcátlanságom, a puszta pimaszságom miatt." Nagyot kortyolt a Tignanellóból, aztán begörbítette a hátát, karját a férfi nyakára fonta, és magára húzta Solankát. Eltűnt a tragédia a gondolataikból.

     Solanka professzor ennyi év után beállt a forró zuhany alá, melegedett a kalipszóvigalom vizes kalandja után, és nagyképű hólyagnak érezte magát. Az értekezését felhozni Eleanorral szemben olyan kegyetlenség volt, amelytől könnyen megkímélhette volna az asszonyt. Mit képzelt, amikor önmagát és hitvány tetteit ily shakespeare-i magasságba emelte? Valóban a velencei mór és Lear király mellé merte állítani magát, hogy összehasonlítsa a maga gyenge rejtélyeit az övéikkel? Az ilyen hiúság bizonyosan megfelelő alap a váláshoz. Vissza kell hívnia az asszonyt, hogy ezt bocsánatkérésképpen elmondja neki. De ez is rosszul hangoznék. Eleanor nem akar elválni. Még most is visszavárja. "Nagyon jól tudod – mondta többször is –, ha úgy döntesz, hogy felhagysz ezzel a hülyeséggel, minden rendben lesz. A legnagyobb rendben. A gondolatát se bírom elviselni, hogy végül nem hagysz föl vele."
     És ezt a feleséget hagyta ő el! Akinek csak annyi a hibája, hogy nem franciázik. (Az ő rigolyája az volt, hogy utálta, ha szeretkezés alatt megérintik a feje búbját.) Akinek csak annyi a hibája, hogy éles a szaglása, s ettől ő úgy érezte, összebüdösíti a lakást. (Ennek következtében azonban gyakrabban mosakodott.) Akinek csak annyi a hibája, hogy amit vett, annak soha meg nem kérdezte az árát, ami rendkívüli vonás egy olyan nőnél, aki – ahogy az angolok mondják – nem örökölt vagyont. Akinek csak annyi a hibája, hogy hozzászokott, hogy eltartsák, és több pénzt költött el karácsonykor, mint amennyit a népesség fele egy évben keres. Akinek csak annyi a hibája, hogy anyai szeretete miatt vak volt az emberi vágyakkal, köztük – szó, mi szó – Solanka professzor vágyaival szemben is. Akinek csak annyi a hibája, hogy akart még gyereket. Hogy semmi mást nem akart. Még Arábia minden kincsét se.
     Nem, az asszony hibátlan volt: a leggyengédebb, legfigyelmesebb szerető, a legrendkívülibb anya, karizmatikus és képzeletgazdag, a legjobb és leghálásabb társ, aki nem sokat, de jól beszél (utalás arra az első telefonra), s nem csupán az ételeket és italokat ismeri, hanem az emberi természetet is. Ha Eleanor Masters Solanka a kegyeibe fogadott valakit, akkor ezt az illető finom, kellemes megtiszteltetésnek érezte. Barátsága felért egy hátbaveregetéssel. És ha nyakló nélkül költekezik, akkor mi van? Solankáék meglepően tehetősek voltak, hála annak a szemtelen vigyorú és pimaszul fölényes leánybaba világhírének, amelynek "attitűdjét" mostanában kezdték meghatározónak tekinteni, s amelynek mintha szőke, fekete szemű, szelídebb természetű hús és vér megtestesítője lett volna a nyolc évvel később született Asmaan Solanka. Bár Asmaan nagyon is fiús volt, akit óriási földgépek, úthengerek, rakéták és mozdonyok kötöttek le, és akit megragadott Casey Jonesnak, a Dumbo fékezhetetlen, kis cirkuszvontató mozdonyának azt-hiszem-tudom-azt-hi- szem-tudom-azt-hittem-tudom-azt-hittem-tudom eltökéltsége, állandóan és dühítően lánynak nézték, valószínűleg söprűs szempillájú szépsége miatt, de az is lehet, hogy azért, mert az embereket apja korábbi teremtményére emlékeztette. A baba neve Kis Agy volt.