Előhívás - Téma: T. S. Eliot: Káosz a rendben


Litera és a Nyitott Műhely közös kritikai sorozatában az előző, tavaszi kurzushoz hasonlóan az esszé műfajának fontos teljesítményei kerülnek górcső alá. Ám ebben az új, öt epizódból álló körben a résztvevők nyugat-európai szerzők írásaiból válogattak. Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, Oakeshott: Konzervatívnak lenni, T. S. Eliot: Káosz a rendben, Roland Barthes: Világoskamra és Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája a művek idei ötösfogata. Mint látható, széles szellemtörténeti horizontot jelölnek ki az írások, az európai önértés és -értelmezés kiemelkedő állomásainál időznek majd el a beszélgetőpartnerek, remélhetőleg szokásukhoz híven nem csupán a konstruktív egyetértés, hanem a termékeny vita jellemzi együttlétüket, amelyek során immáron hűségesnek mondható közönségük észrevételeire is feltétlen számítanak.

Beszélgetnek: NÉMETH GÁBOR, REMÉNYI JÓZSEF TAMÁS, VÁRI GYÖRGY ÉS JÁNOSSY LAJOS.

Maga a kötet, az 1981-ben megjelent könyv válogatás T. S. Eliot (1888-1965) irodalmi esszéiből. T. S. Eliot számtalan tanulmányban elemezte a költőelődök munkásságát, többek között új fényt vetett Milton és Blake addigi megítélésére. Száraz és pontos célzásai ugyanolyan felismerhetővé tették esszéit, mint száraz és pontos, sőt kegyetlen képei a líráját.

„A ’történelmi érzék’ teljes értelme az, hogy a költő nemcsak saját nemzedékének legközvetlenebb vérrokona, hanem érzi és tudja, hogy az egész európai irodalom (Homérosztól kezdve) és ezen belül saját hazájának minden irodalmi alkotása: egyidejű az ő alkotásával - múlt és jelen ugyanabba az egységes rendszerbe tartozik. (…) A költészet nem a szenvedélyek zsilipjének felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség megszüntetése’ – olvasható az 1919-es Hagyomány és egyéniség című programadó esszében, Szentkuthy Miklós fordításában.

Ugyanitt írja: „én azt állítom, hogy a költő nem azért költő, hogy »személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak. Benyomások és élmények, melyek ugyancsak fontosak lehetnek a költő személye számára, nem szerepelnek költészetében; és mindaz, ami költészete lényegét teszi ki: elhanyagolható mennyiségek a költő személyes életében… Egy költő általában nem azért figyelemre méltó vagy érdekes, mert egyéni élményei vannak, vagy ilyen-olyan emóciói, melyeket élete eseményei provokáltak. Egyéni emóciók lehetnek szimplák, keservesek, laposak… A költő feladata nem »új érzések felfedezésében« áll – a költőnek közönséges érzésekkel kell dolgoznia, de ezeket úgy kell költészetté alakítania, hogy olyan művészi érzéseket ébresszen, melyeknek semmi közük az élmények átéltségéhez. Így olyan emóciók, melyeket a valóságban sosem élt át, éppoly jó szolgálatot fognak tenni művének, mint azok, melyekben napról napra él… A költő élményeit nem »felidézi« – ezek az élmények legfeljebb abból a szempontból egyesülnek »csöndben«, hogy a költő passzívan várja az egyesülés pillanatát… A költészet nem a szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség elkerülése (escape). Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez az »elkerülés«, akiknek van személyiségük, és van személyes élményük.”