Beszélgetőtárs: Ferencz Győző

G. István László 1972-ben született, 1997-ben magyar-angol szakon szerzett diplomát az ELTE-n, ugyanekkor fejezte be tanulmányait a Láthatatlan Kollégiumban. 1999-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült. Jelenleg a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanít magyart, a Károly Református Egyetem összehasonlító tanszékén angol irodalmat, és az ELTE legújabb magyar tanszékének doktori hallgatója.

Négy kötete jelent meg, azóta két másik van előkészületben. Verselemző esszéi (Weöres Sándor, Emily Dickinson, W.B.Yeats, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Vas István) és kortárs verseskötetekről írt kritikái a Ligetben, a Nagyvilágban és az Élet és Irodalomban (Simon Balázs, Horkay Hörcher Ferenc, Orbán Ottó) jelentek meg. Verseket és verses drámai műveket angolból fordít, W.B. Yeats drámakötetének valamint W.B. Yeats, Ted Hughes és Sylvia Plath válogatott verseinek legújabb fordításában részt vett, és a kortárs kanadai és skót költők antológiájába is fordított.
Kötetei: Öt ajtón át. Liget, 1994; Kereszthuzat. Liget, 1996; Merülő szonettek. Belvárosi kiadó, 1999; Napfoltok. Liget, 2001.

„G. István László versei illékonyak, megfoghatatlanok: nincsen felidézhető történetük, tartalmuk, csak képek sodródnak, futnak egymásba bennük. Mintha különféle állagú, súlyú szótömbök állnának össze: vagyis amit olvasunk, az nem csupán szavak együttese, hanem valami zenei, matematikai egység, amelyben a szavak jelentése csak egyike a súlyozó elemeknek, de maga a szerkezet valami mélyebb, tudattalan logika elvei szerint szerveződik.
Egy alanytalan, végtelen monológ örvényébe körülünk. Benyomások, érzületek kavarognak: sohasem mondatik ki, valójában mi körül gyűrűzik a vers. Mintha maga az írás lassú, koncentrikus közelítés lenne saját megragadhatatlan tárgyához. Vissza-visszatérő motívum a nézés, a szédülés, és a versek mindeközben saját mondataikkal is ezt az örvénylést idézik, körbefordulnak, visszatérnek kezdetükbe, körbeírják a kimondhatatlant, saját felépítésükkel modellezve magát a gondolati folyamatot. Különös egyébként, hogy éppen a nézés, a látás kap bennük központi szerepet: a fölmerülő képek ugyanis sohasem valami közvetlen látványt tükröznek, hanem egy elvont, valamikor látott, de az emlékezetben álomképpé párolt, mintává absztrahálódott rajzot. A belső távlatok vidéke ez a táj fáival, köveivel és folyótorkolataival: a személyiség befelé tágul és oldódik személytelenné a látványtöredékekből rekonstruált világban. A mondatok is mind-mind befelé, egy pontba tartanak, hogy egy kifordított perspektíva törvénye szerint a vers súlypontjában találkozzanak. És mindehhez van ebben valami – közelítő pontosságú szót tudok csak – ártatlanság is. A dikció egy gyalogló ember pulzusához hasonlít: ez az ember erdőben jár, hol fölmegy a dombra, és ilyenkor a mondatai szaporábbak, levegősebbek lesznek, hol megpihen, nézi a felhőket. A kitartott figyelem szomorúsága visszhangzik G. István László mondataiban: „Ruhád is gyógynövényillatú – / felhőben vesz körül, hogy nem vagy / embernek való.”
Nem valami könnyes szomorúság ez, ellenkezőleg: tág, figyelmes, ráérős, hátborzongatóan idegen és örök életű, mint egy napfoltot bámuló angyalszem.” (Tóth Krisztina)

Tags: angol Ferencz Győző Móricz Zsigmond Műhely Orbán Ottó Simon Balázs Tóth Krisztina vers