A Litera beszélgetéssorozatában a házigazda, Jánossy Lajos havonta egy ülésben, keddenként látja vendégül a kortárs irodalom színét-borsát, hogy az írókkal, költőkkel, literátusokkal teák és sörök fölött fesztelenül és szertelenül diskuráljon műhelytitkokról és olvasmányokról, álmokról és zenékről, nőkről és férfiakról, szenvedélyekről és emlékekről, utcákról és terekről, vagyis a városról és mindannyiunkról, akik „maradunk itt, maradunk”.


Karafiáth Orsolya

Egyedi jelenség a magyar költői életben. Első kötetének erejénél fogva rögtön tér nyílt számára a kortárs költészetben (sőt, sejteni lehet: az irodalomtörténetben is), de nemcsak népszerű író, hanem társasági ember is, bulizik, színes parókákat visel (és jól állnak neki), felkészülten, értően és kellően provokatívan irodalmi műsorokat szervez és vezet le, lóálarcban énekel az Elektrik BUGI Kommandóban, cikkezik a Magyar Narancsban, az ELLE-ben, magazinokban, utazik ösztöndíjjal és anélkül, kulturális tévéműsort vezet, van két CD-je, sőt, ő talán az egyetlen magyar költőnő, akit az Év Nőjének választottak és akiről több oldalas, egyszerre olvasmányos és őszinte, fotókkal illusztrált cikk jelent meg az egyik legnevesebb női magazinban – kell ennél több? Szeret szerepelni, fellépni, dívát játszani, de legkedvesebb énekesnője mégsem Karády, hanem a póztalanul hiteles Koncz Zsuzsa – és ez a kettősség érződik a versein is: csodálatosan és egyénien bánik az akár mikrofonba is énekelhető, sanzonszerűen szomorú dallal, de szerelmes-magányos énekeit mégsem közönségnek énekli, hanem (általában) egy üres lakásnak vagy egy nagyvárosi utcának...


Ahogy Karafiáth Orsolya látja a várost

A Litera körkérdésére Berlinről és Padováról így írt: "...nincs a térképeken, énekelte Koncz Zsuzsa. Ő a moziról mesélt, nekem mostanában folyamatosan egyfajta belső mozi pereg, vetítődik az érzéseimre, irányítja a lépteimet. Képtelen táj, mégis erős képekkel üzen. Nehéz velem tartani, de megpróbálható. Biztos pontok amúgy nincsenek, de egy biztos: fák övezik ezt a várost, és mert egészen kicsinyke, bármely pontjáról ezekre a lombokra látni. Nyírfák! Törzsük átvillog az éjszakán, mintha lidércek őriznék a házakat, a kedvesen kanyargó, szűk utcákat. Másik oldalról nehéz, sötét, kérges testek. Koronájuk remeg a nyári alkonyatban. „Feketék az elme fái. Kék a fény.” Ők határolnak, fognak körül mindent, ám közben, az utcákon nem olyan rossz ténferegni. Itt van mindjárt az Oranienburger strasse. Mint egy labirintus, de ez jó eltévedés, mindenhol bárok és galériák, néha elképesztően szélesre tágulnak az utak, egészen olyan itt minden, mint Berlinben. Az egyik imbiss büfénél mintha a kedvenc homelessem, a „koszorús” derengene, de ez 2004, és ő meghalt a végén, más került az öreg tróger helyére, mindegy, adjunk neki is egy eurót, aztán csak lessük, ki jön még szembe. Csupa kísértet, de jó kísértetek, néha ilyen kegyes a sötétedés. Macskák sejlenek a sarkokon, fordulj be gyorsan a Zoschba, a pincérfiú be van tépve, mégis tudja, hogy a Berliner Pilset szereted, és a csapvizet, amit még ő ajánlott annak idején az ásványvíz helyett. Aztán várd a reggelt. Nicsak, hol ébredsz?"

A belépés díjtalan.

A sorozatról a Literán.