Reggeli kb. délben, visszaICzek, olvasom az És-ben Bodor Béla levelét Parti Nagy Lajoshoz, aki a Döbbenetes Kornél miatt kiköszönt az Írószövetségből. Szép levél különben a Bodoré, az Írószövetség könyvtára príma. Mezővári Laci könyvtáros mindent megtesz neked. Molnár Bea titkár mindent elkövet, Kalász Marci nagyon rendes ember, de hát van a tagság, annak egy szignifikáns része, "a borzalmas tagság", az tényleg borzalom. Tisztára mint a kis haza, nagyjából leképezzük az arányokat.
Vacakul aludtam, mindenféle nyomasztások, hogy egyet mondjak, durva ez a vírus-cucc, ha valami bajt csinál a gépemben, odamegyek, és leverem a csávók fejét. Csak mondják meg hova kell menni. Csaplár Vadregényét olvasom, nagyon visz, finom és kemény, és, ez jut eszembe róla, mániás, olyan, mit valami (túl) sokáig rád függesztett pillantás. Úgyhogy nem is hagyom abba, elviszem magammal a vonatra.
Na jó. Előbb határidőnapló-füzetekbe írtam egyébként, aztán, mert túl picinek bizonyult a felület, mindenféle spirálfüzetbe, '94-től komputerbe. Csak úgy mondom. Ez itt nem olyan lesz. Csak úgy mondom ezt is, de már hogy mihez képest lesz nem olyan, nem mondom meg.
Megtudhatjuk, hogy [...]"a négyzet olyan négyszög, amelynek minden oldalán egyenesszög van". Hogy "a nulla az a szám, amelynek segítségével egyig számolhatunk". Hogy "minden páros szám osztható nullával". Hogy "a kínaiak a golyóikkal számolnak". Hogy "egy tonna legalább száz kilót nyom, ha jó nehéz".
Élés és alkotás nyilván két külön szinten zajlik, még ha vannak is köztük (hol szűkebb, hol tágabb) kommunikációs csatornák. Egy biztos: szerencsénk van a honni divattal, mert ma, Magyarországon többé-kevésbé "trendinek" számít önéletrajzi tényekből így-úgy verset írni. Franciaországban például sok helyütt afféle álfilozofikus homályoskodás van divatban, ami irgalmatlanul megnehezíti az induló lantosok dolgát...
Délelőtt kihasználom, hogy a gyerekek nincsenek itt, laptopostul levonulok dolgozni a nappaliba. Sosem volt klausztrofóbiám, sokáig úgy egy négyzetméteren, egy polc és asztalom közé beszorítva írtam-fordítottam, ismerőseim némelyes borzongására. A székemet persze most sem tudom nagyon kihúzni az ágytól, de azért jobb a helyzet.
A lakás ennyi gyerek mellett kaleidoszkóp módjára örökös változásban rázkódik, színesedik, mozdul el. Nincs két azonos pillanat. Ma már meg sem látszik a tegnapi rendrakás, a kislányok virágoskertet terítettek különböző mintás rongyokból a padlóra, ki is toloncolták a másfél éves Ágnest, ne zavarja köreiket. Aztán otthagyták az egészet, és Ágnes hatékony közreműködésével a nappali egyéb részeit terítették be ruhákkal, játékokkal és egyéb kiegészítőkkel.
Nem tudom, miért jár a fejemben régóta Csáth Géza egy atipikus novellájából egy jellegtelennek mondható mondat: "ebédre palacsinta volt: kedvenc ételem". Úgy érzem, ebben a semmi kis szövegfoszlányban megfogalmazódik valami nyugtalanító, naiv, öntörvényű, lehet, persze, hogy csak számomra. Az elbeszélés amúgy egy diák naplója, apró-cseprő eseményekkel életéből.
Milyen igazuk volt a székesfehérváriaknak: mikor néhány éve őrült vandálok meggyaláztak egy feszületet a városban, Jelenits István tanácsára minden tiltakozás helyett ezt az Ady-verset tették ki pár helyen egy plakáton, összeházasítva Móser Zoltán paraszt-barokk feszületről készült gyönyörű fotójával. Nemesebb ez bármiféle tüntetésnél, zászlóégetésnél, s nem utolsósorban: jobb ízű.
Lenyomom szegény fiú osztályzatát, korábbi tanáraim, mostanra kartársaim közt biztos van, akinek megfordul a fejében, né, milyen kis szadista lett, ahogy átült a katedra túloldalára, pedig hogy majrézott ő is a vizsgákon. Különösebb kéjmámort nem érzek az akció közben, mindössze némi szomorúságot. És mindez még meg sem közelíti azt a fokát a zsenialitásnak, amelyet egy pécsi egyetemista simán átvitt az esztétika tanszéken, örök időkre magasra téve a lécet az utána következőknek.
