„A legjobb férj és édesapa” – hirdette egy falusi temető sírköve, alatta a születési dátum, a kötőjel, utánuk semmi. A legjobb férj és édesapa, ezek szerint, szerencsére még közöttünk van. A csetlők-botlók köszöntek csak el, rájuk jó emlékezni egy-egy vasárnapon.

…amikor a pótszüleimmel megismerkedtem, és minden nap órákig ücsörögtem náluk, rá kellett csodálkoznom, hogy vannak külön szombati emberek, akik mellett kedden is és pénteken is szombat van. A szombat a hétköznapjuk, és a közelükben egyetlen zaftos őszibarack a világ. Vagy dió, de éppenséggel nem az a vak fajta, amelyikről Babits mesélt.

Mellettünk hasukra fordított könyvek jelezték, hogy tulajdonképpen a német nyelvtörténet-vizsgára készülünk. Tamás éppen egy férjes asszonynak csapta a szelet gőzerővel, én nemrég kaptam egy levelet Zsófitól, hogy terhes. Csupa megoldandó kérdés – mire a levegő lehűlt, Tamást elhagyta a lány, Zsófiról meg kiderült, hogy mégsem.

„Hé, a Győrei nem tudja, kinek a száma ez!” A párok megálltak, szétváltak, és meghökkenve felém fordultak, azután valami szemétláda kikapcsolta a zenét is, dermedt csend lett, és én észrevettem a Dóra tizenhárom éves húgát a szendvicses asztalnál, amint elhúzza a száját. „De hát kié?” – nem jutott más az eszembe. Krisztián szánt meg, neki lelke volt: „Alphaville” – mondta kurtán, együttérzőn, visszakapcsolta a zenét, azután újból átölelte a másik lányt, aki egyébként nekem is tetszett.

Tisztán láttuk a Chwálát, ahogy fészkelődni kezd, értetlenül az órájára néz, megcsóválja a fejét, hirtelen hideg gyanú ér a szívéig, de nem képes elhinni, ez nem lehet igaz, motyogja magában további hetven percen keresztül, miközben a rettenthetetlen Panda maci kőről kőre mászik felfelé a vízesésen, hogy megmentse a barátait, csak bennünket nem mentett meg másnap senki.

Sem Tini néni, sem a doktornő nem pótolhatta Elisabeth Onedin, akkorra már Elisabeth Fraser, aranyhaját. Vigasztalanok voltunk, Csaba is, Káptalan is, Farkas Gábor is (csak az a hülye Misura nem), míg egy újabb kedden meg nem jelent Elsbetá Csanková, a fiatal, aranyhajú doktornő a város széli kórházban. Az ifjabb Sova doktor udvarolt neki, aki nyomába sem ért a dolgos, szorgalmas apjának, mondta jóatyám, és szúrósan nézett rám.

Meg akad egy a Vörösvári úton, isteni mignonokkal (Gabesz kedvencei) és bonsai-tortákkal. De olyan igazi cukrászda, fekete portállal, csavartlábú asztalokkal, és lomhán pörgő ventillátorokkal a mennyezeten, mint a pöm volt – olyan már sehol nincs.