Ma este érkezik Claudio Magris.

     A gépe most Zágrábból jön, de jöhetne nyugatabbról vagy délebbről is. Triesztbe én például repültem már odafelé müncheni, visszafelé pedig római átszállással. Ez érdekes és tanulságos. Trieszt valaha, a maga K. u. K.-s közelsége ellenére, nagyon is messze volt. A vonat a határokon is sokat állt, Zágrábban pedig – ki tudhatja ma már pontosan, miért  -- kereken négy órát vesztegelt; aki akarta, ki is szállhatott, és elsétálhatott a belvárosig meg vissza. A vasfüggönyön túli, tehát már csak ezért is messzi Triesztre így valami furcsa jugóság is rákopírozódott, ami sajátos módon nemhogy csökkentette volna, inkább még növelte is a távolságot. Aztán jött a világútlevél, beültünk a Zsiguliba, végigszaladtunk a Balaton mellett, és Sežanáig meg se álltunk. Ott vettünk egy fagyit a gyerekeknek, de még el se nyalták, már ott diadalmaskodott előttünk-alattunk a megoldás: a káprázatos Trieszti-öböl. És akkor tessék: mire megszoktuk volna, hogy tényleg, hát persze, milyen közel van ez a mi Triesztünk ezzel a mi tengerünkkel, egyszer csak jött az európás repülősdi. Hogy mindegy, hogy Zágrábon, Münchenen vagy Rómán át-e: ez is Európa meg az is, egyforma közel vagy egyforma messze van minden. (Lontano da dove? „Mitől messze?” – kérdezte valaha egy Magris-tanulmánykötet címe.)

     Jó lesz találkozni. Nemcsak fontos szerző, hanem szeretetreméltó ember is. Évtizedek óta az európai irodalmi közélet egyik legnépszerűbb, sokat és szívesen – Közép- és Kelet-Európában is szívesen -- szereplő alakja. Tíz éve Rómában ő mutatta be Konrád György Cinkos-át, most pénteken az ő Vaktában-ját mutatja be Konrád. Esterházy „Mágris Klaudiává” magyarítja a magrisi Duná-t (is) variáló Hahn-Hahn-ban. A kamaszosan nyílt, idegesen vibráló, szellemesen közvetlen egyénisége szerintem a könyvein (neki mindig fontos, hogy hangsúlyozza, a Duna vagy a Kisvilágok esetében is: a regényein) is átsüt, de a magyar recenzensek erre mintha kevésbé volnának fogékonyak. Mintha zavarná őket az, ami Olasz-, de akár Németországban vagy Ausztriában is természetes: hogy olasz „létére” a „mi” osztrák-magyar ügyeinkbe üti az orrát.

     El fogom újságolni neki, hogy negyven év után újra kiadjuk a Zeno tudatát. Majd biztosan elcsodálkozik: hogyhogy nem adtuk ki negyven évig?

     A Zenó-t a huszadik század legzseniálisabb dilettánsa, az Italo Svevo művésznevű hipochonder trieszti bácsi, Joyce barátja már 1923-ban megjelentette; és - bár „ügy” Olaszországban is csak két évvel később, francia közvetítéssel lett belőle, úgyhogy Ettore Schmitz épp csak hogy megérhette még halála előtt a hírnevet - az természetesen több, mint túlzás, hogy nálunk csak a hatvanas évek derekán jelent meg; de akkor aztán akkorát szólt, hogy csak na. Egy fejezetét először a Nagyvilág hozta le, róla beszélt a Fiatal Művészek Klubja és a pesti Belváros.

     A Trieszti-öbölre Ottlik csodálkoztatott rá (Medve álma, a nyargaló lovas egyszavas üzenete: „Élj!”), de hogy milyen város is vár engem – igenis, engem – odalenn az öböl partján, azt Svevótól tudom.

     Beírattam a könyvet; gondoltam, leporolom kicsit, mielőtt tördelőnek adnám, rá szokott férni a régi Telegdi-fordításokra. Azóta hetek teltek el; kiderült, hogy mondatról mondatra egybe kell vetnem az eredetivel. TPI sokszor megbocsátható irodalmias manírjai az „ügyetlenül” író Svevo esetében nagyon félrevezetőek, muszáj kigyomlálni a szövegéből az önkényes ismétléseket, „színes” variációkat, hatáskeltő hármaspontokat és gondolatjeleket. (Na persze: „muszáj”? Kitör-e ettől az új Svevo-láz 2008-ban?)