A Perzsa Herceg és Kisorsi megérkezése után csak Lydiára vártunk, hogy a lovak közé csaphassunk. Fehér hintónk pillanatok alatt hagyta el győri rezidenciánknak még környékét is, és sebesen haladtunk át a Hanság fáradt tája felett. Ahogy beléptünk Vas megyébe megváltozott valami. A Nap sütött máshogy, mi lettünk kissé izgatottabbak, vagy igaza lehet Hamvas Bélának? Nem tudom. Miben van igaza? Túl sok mindenben! De például azt mondja Hamvas, hogy a Dél-nyugati országrész géniuszának semmi köze már Győrhöz, ahogy megérkezünk, rájövünk, hogy ennek a vidéknek testvére a tenger, rokona Provance és Toszkána. „Míg halad a karaván…” - mondta a Perzsa Herceg – „…had meséljek arról, hogy milyen árulásnak tartom, milyen félelmetes jelnek, hogy mész Magyarországon, s alig találsz nagy fákat. Ez mind a harács, a mohóság, a kapzsiság jele!” Hallgattunk és egyet kellett értenünk. Az emberek feldarálják fogpiszkálónak legszebb fáikat, s már rég nem ültetnek, ha valaki születik. „Perzsiában nincs túl sok zöld…” – meséli száműzött barátunk – „…de itt-ott megmarad néhány nagy fa, jelölve helyet, történelmet, időt.” Hogy a fiúk ne forduljanak apáik ellen, hogy az apák jelezzék az ősök útját.

          Marika várt minket, aki oly szépen és hűségesen vezeti az Alkotóházat. De most nem Zsennye történetéről, azt elolvashatják másutt, hanem a gyönyörről, ami eltöltött! Mintha hazaértem volna, szaladgáltam, szárnyaltam a kertben, még sötétedés előtt szerettünk volna vendégeinknek mindent megmutatni, de képtelenség volt. Az ezeréves tölgy kőszívének tetején ücsörögtünk, s néztük az ősök két (jobbra és balra) eldőlt útját. Metaforának, sőt allegóriának éreztem ezt a nagy halottat. Pósfai írja legnagyobb hazai fákról szóló könyvében, hogy Zsennyén, hazánk legöregebb fája, akár az idős szarvasok – már visszafele él. Agancsát behúzza, egyre kevesebb a lombja. Pósfai biztosan tudja, amit Jankovics Marcell oly szépen ír meg a fáról is, a szarvasról is, hogy e két lény mennyire kapcsolódik a világfához. Igen a tölgyben van valami szarvasos, s a szarvasban - ki a kertben szökell tajtékozva -, abban meg van valami a fából. S a kettő együtt? Ők jelölik nekünk a mozgó világfát, a szaladó tengelyt, azt, hogy a középpont: az ezeréves tölgy és a szarvas (kit üldöztünk): bennünk lakozik. Talán mi magunk vagyunk. Az éji ösvényen csöndes sétánk vezetett a halk borozgatásba, az „egyszerű harmóniába” – melyet javarészt aggodalommal töltöttünk. Kisorsinkért, ezért a jó, szegedi bosziért izgultunk. Tolla oly pontos, a leveleket, melyeket ír ki lehetne adni, mégis most köhögése kiújult, egyre veszettebb, egyre erősebb. Mint a régi filmekben a kisasszony beteg – súgnak össze a kastély télikertjében az urak – s azon kezdenek tűnődni, hogy a Mátrába kéne vinni jó levegőre. Igen, helyesel Lydia, majd másnap Kisorsit azon kapjuk, hogy több órás délelőtti sétánk után, mely a falun át a boltocskába, aztán ki a Sorok-rétekre, el a telkünk mellett, ahová házat szeretnénk építeni és fákat ültetni, künn a Rába és a Sorok torkolatnál: repdesni kezd. „Jaj! Jaj!” - mondta a Perzsa Herceg - „Orsi! Orsi! Tegnap mind aggódtunk érted, ma meg már megint repülsz a fák között, a sebes sodrású patak felett!” – s valóban pirosan-feketén csíkos zoknijában, mint afféle soroki tünnóleány (tündér és manó keverék) röpdösött Lydiával. „Jöjj!” – szólt a Herceg, s kiültünk egy hatalmas fára a Rába felett. Ott, a fa kérgében talált, kicsiny szívecskés üvegbe Kisorsi, Lydia, a Herceg, és én is elrejtettünk egy-egy mondatot, s üzenetünket a palackban a vízbe hajítottuk. Aki megtalálja, kérem, ne keressen minket, kik hajótörést idéztek elő saját tudatukban, hogy a Zöld szigetre kerülhessenek! Ebéd után aztán felvittem barátom a műterembe, az egykori könyvtárba, ahol tízezer könyv volt, míg az orosz katonák el nem égették őket a nagy platán alatt. Békássy Ferenc jegyzi fel naplójában, hogy megtalálta nagyapja, Bezerédj Elek kéziratait. Ő vette meg a kertet, s a kastélyt a Sennyeyektől, s alakította ki mostani arculatát. A „rövid kézirat” címe: Növények filozófiája. Az idézet ennyi: „De Isten végez és gondoskodik. Ha nem interveniálna cselekvőleg külön-külön alkalmakkor, úgy a.) a puha csíra nem tudná széjjelnyomni a magvak kemény burkát, s b.) miután gyökér és hajtás ugyanegy pontból indulnak ki, nem nőne a gyökér mindig lefelé s a hajtás mindig fölfelé, akárhogy fekszik a mag.” – Ez minden mi megmaradt. Részben ezért akarom kiadni Békássy írásait, melyeket itthon édesanyja jelentetett meg kilencven éve, s Londonban barátai, Virginia Woolfék. Két év alatt valamennyi anyagát összegyűjtöttem, publikáltam róla az Életünkben és az Irodalmi Jelenben, esszét is, novellát is, előadást is, s most Alexa Károly szólt, hogy az Életünket, kik Hamvas kiadását is megkezdték, s 2007-et vele nyitották összeállításukkal – érdekli a dolog. Az elfelejtett irodalom, s benne a letűnt ország - e könyv erejéig – ismét felragyoghat. Mert nem biztos, hogy olyan rossz volt az a magyar arisztokrácia! Sokféle volt, mint minden a világon. Márai Sándor azt írja Apponyi kapcsán: „Van egy európai arisztokrácia, amely nem is családfa, mint inkább ízlés, modor, életformák azonossága szerint tartozik össze…” – s én hozzátenném, igenis van egy egész világot átszövő tudati-arisztokrácia. Keleti barátommal az ezeréves, hazánkat jól jelképező fán ücsörögve, azt éreztem, különös párhuzam van köztem és közte, Kisorsi és Lydia között. Vagy nem is volt Perzsa Herceg, szegedi boszorka, hétszáz éves Sennyey család, vagy a hazáért, 22 évesen meghaló lángész? E hazában nincs Zöld sziget? Csak álmodom őket? De a Perzsa Herceg tovább meséli, hogy ma már édesanyja előtt letérdelnek és sírnak odahaza. Amerika és Oroszország együttes erővel tette tönkre gyerekkorának múltba vesző paradicsomát. „Az olaj!” – és fogja fejét. Hiszen itt még olaj sincs… gondolom csöndesen magamban. Mégis. De már hívnak minket hölgyeink, ismét megmentenek, s vágtatunk Badacsony felé, hogy engedélyt kérhessek Békássy Péter bácsitól, nagybátyja, Ferenc írásainak új kiadásához.