Szállodai liftekben nőttem fel. Persze ez nem igaz, csak a barátaimat szoktam így heccelni meg anyám idegeit borzolni. Hiszen egy idegen csak annyit érzékel, hogy ez a gyerek itt jópofáskodik, és semmit sem tett azért, hogy ötcsillagos hotelekben megszállva gyakorlatilag körbeutazta Európát. Hát, tényleg nem sokat, nyilván előnyeim származtak abból, hogy a szüleim szállodások. Sosem beszéltem velük erről, de mindig úgy éreztem, volt részükről némi igény, hogy a gyerekek az ő hivatásukat válasszák, de aztán a nővérem a történelem szak elvégzése után a vállalati élet más területén helyezkedett el, én meg lemezboltos lettem. Egyszer volt igazán lehetőségem, hogy én is valami hasonlót kezdjek magammal, mint ők, de amikor apám régi főiskolai haverja azt mondta, hogy "nézd Marci, a matek központit meg kéne írni öt pontra, az angolt pedig tízre, és a szóbeli beszélgetéstől maximum pontszámmal eltekintünk", akkor úgy éreztem, hogy ez mégsem nekem való, és elsunnyogtam. Így lettem végül – csodálatos kifejezés – kereskedelmi szakmenedzser, ahonnan még mindig lett volna tovább, de a német és a közgazdaságtan tanulásának felsejlő rémképe végkép eltántorított a pályától (bár azért írtam egy remek dolgozatot apám munkahelyének belső és külső pr-járól). Amúgy az a beszélgetés volt az egyetlen, hogy apám félig-meddig bevetette az ismertségét, ha csak azt nem számítom, amikor azt írtuk rendőrségnek, hogy egy fontos vendég ment nyolcvannal a Kerepesin, és nem én, úgyhogy legyenek szívesek eltekinteni a büntetéstől.

Nem lettem tehát szállodás, olyan pillanatok jutottak inkább, hogy mondjuk egy kölni igazgatónő azt ecseteli, hogy milyen jó munkaerő apám főnökének a fia, aki épp náluk gyakornokoskodik, nekem meg, miután megtudja, hogy újságot írok, azt mondja, hogy "á de jó! a fiam is az, most kezdett az Economistnál". Vagy amikor a világhíres dj-t, – aki valójában egy New York-i latino utcagyerek és Kenny Dope-nak hívják– fuvarozom a családi áron megváltott lakosztályba, és el kell neki magyarázni, hogy nem, az a szép épület nem a szálloda, hanem a Széchényi Könyvtár. Az biztos azért, volt ebben a háttérben több is, de a lemezek, a könyvek, a magazinok és a filmek már akkor a fejemre nőttek, amikor még nem is tudtam, hogy valójában kezdeni fogok velük valamit. A két pálya ideális kereszteződése amúgy az lenne, ha egyszer szállodakritikus lennék – ki tudja, talán ha egyszer elindítom a szállodás blogot, akkor még minden megtörténhet! (Esélyeim limitáltak, eleddig a sok blogterv közül egyet sikerült elindítani, de február óta csupán négy poszttal gazdagodott az internet.)

Így viszont csak magamnak gyűjtöm az emlékeket, hogy hol volt az a csupa üveg falú sarokszoba, hol indult el lefele a lift, ha az ötödikre mentél, hiszen egy hegyoldalban volt az épület, hol adtak másféle tollat, vagy hol hiányzott a reggelihez a kása. A sok emlék közül Bécshez köt a legtöbb, elvégre már vagy húsz éve, hogy a Stadtpark mellé télen-nyáron visszatér a család, ezt a kilátást pedig úgysem unom meg soha.

Amúgy nem csinálok ott semmi különöset, illetve mindig ugyanazt csinálom. Ott van például a Blackmarket, ami egykor ideális lemezbolt volt, nagy készlettel, ruhákkal, újságokkal, bárpulttal, hintaszékekkel, és így tovább. Ma már egy bútorbolt van a helyén, de afféle tiszteletadás gyanánt mindig elidőzök a kirakat előtt. A hagyományos rutin további része a Café Europa, mert itt találkozom mindig a kint tanuló haverokkal, és mindenkit oda viszek, aki velem jön Bécsbe. A minimálisra zsugorodott régi zsidónegyed is általános célpont, nem is annyira a pár négyzetméteres, izgalmas bárok, hanem a csodás angol nyelvű könyvesbolt miatt, aminek csak a neve hasonló, de valójában nem az a Shakespeare & Co.

Ha nyár és Bécs, akkor egyből jön Bükfürdő is, a családi hagyomány másik fundamentuma. Ide talán még régebb óta, a nyitástól kezdve járunk, végül is, ahogy most belegondolok, a wellness-turizmus egyik úttörője vagyok! Na de nem is ezt akartam mondani, hanem, hogy tényleg olyan régóta vendégeskedünk ott, hogy nem is emlékszem arra, hogy a nővérem belelökött a medencébe, és apámnak kellett kimentenie. Anyám utóbb kommentárjában azt is megemlítette, hogy aggódtak, nehogy belehányjak a vízbe, mert akkor le kell ereszteni mindent. Hiába, mi már csak olyanok vagyunk, hogy kritikus helyzetben sem szeretjük a feltűnést.

Amíg Bécs valahogy mindig az állandóságot jelenti a tisztességesen karban tartott épületeivel, Bükön mindig változik valami. Új szállodák, apartmansorok nőnek a semmiből, hopp egy golfpálya, hopp egy medence! És persze a közönség is megváltozott. A kényelmes nyugdíjnak köszönhetően hosszú évekig a németajkú nyugdíjas had jelentette a fő tömegbázist, mostanában viszont már a fiatal magyar családok felé terelődött a hangsúly, és persze megjelentek a stílussal kevésbé, pénzzel viszont annál inkább rendelkező elemek is. Pedig aki nem tud szállodában viselkedni, az nem is ember.

Litera