hirdetés

A szó a szájban senki

2015. június 23. - JAK műfordító tábor

Péterfy Gergely például humorral és némi ezotériával keveri a klasszika filológiához és Lukianoszhoz fűződő érzéseiről szóló gondolatmenetet, mely szerint eddig bármi, amit megírt, meg is történt, ezért óvatosan fogna bele (újra) politikai töltetű világ fölépítésébe. - A héten a JAK műfordító tábor résztvevői írják a naplót a Literán. L. Varga Péter bejegyzését olvashatják.

hirdetés

Vannak-e határai Magyarországnak? A szándékosan többértelmű kérdésnek bármilyen aktuális megszólalás során fájóan és blőd módon le kellene egyszerűsödnie, a József Attila Kör kora nyári programsorozata, a műfordító tábor esetében azonban a válaszok valahogy nem akarnak megmaradni előre kiásott medrükben. Tizennégy nem magyar ajkú (külföldi) hallgató jelentkezett, hogy magyar irodalmat fordítson saját nyelvére; mindenkit más motivál, más mozgat, s ezek az eltérések, apró elmozgások már Kappanyos András (az Ulysses-újrakiadás fordítócsoportjának vezetője) táborbéli előadássorozatának felütésében bizonyos értelemben artikulálódtak, amikor arról beszélt, hogy a műfordítás érzése szerint inkább tudomány, mint művészet. Példái és érvei közt a kemény tudomány eseményei nagy hangsúllyal szerepeltek, ami különös fénytörésbe helyezte a csaknem másfél hetes programsorozatunk különös indulását.

 

A taxiban ugyanis, amellyel a szervezői stáb a táborkezdéskor Dunabogdányba, szemináriumaink és programjaink idei helyszínére utazott, a magyar nyelv etimológiai szótára (nem egészen váratlan) öngyilkosságot követett el, miután egyébiránt jókedélyű és igen jóízűeket kacagó sofőrünk, megtudván utazásunk célját, tudatos határozottsággal explikálta a magyar nyelv sumér (egyenes ági) leszármazását, továbbá, hogy a magyart alighanem a világon mindenütt beszélik, hiszen ha egy tel-avivi utcán helyrajzi információk után érdeklődünk, bizonyosan akad, aki édes anyanyelvünkön képes helybeigazítást adni.

A hallgatók érkezésére koncentrálva, feszülten, hogy az első napi programok beindultával a műfordító tábor mielőbb önjáróvá váljék, azaz fölvegye a napi ritmust, bele sem merünk gondolni, milyen jelentésösszefüggéseket feltételeznek az út során hallottak, pláne, hogy valami módon a húszezer évesnek mondott – írott – szanszkrit is a sumér-örökös magyar mellé kerül, ahogyan – innen már nem túl hosszú az út – a Bhagavad-gíta is.

Elfeledvén tehát, azaz nem belegondolván a részletekbe, s megköszönve útikalauzunk máskülönben áldozatos segítségét a pakolásban, elfoglaltuk szálláshelyünket, s útjára indítottuk az idei JAK műfordító tábort. Rácz Péter ősi rutinjával kezdte a szemináriumot, de Kappanyos András előadása mellett már az első nap vendégünk volt a szomszédos Kisorosziból érkező (s könnyed hazaúszást előrebocsátó) Péterfy Gergely, valamint beszélgetőpartnere, Kabai Lóránt, továbbá Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom kritikarovatának szerkesztője, aki előadásai apropója mellett éppen Dunabogdányban tartózkodott, és biciklivel jött-ment a szeles nappali és esti hűvösökben.

 

Hogyan is néz ki egy műfordító tábor agendája? Délelőtt szeminárium, délután előadás a műfordításról vagy a kortárs magyar irodalomról, este író–műfordító-találkozó, amely mindig azzal a lehetőséggel is kecsegtet, hogy valaki aznap este találja meg fordítandó szerzőjét. Idén is egymásba fordulnak a fogaskerekek, kialakul a nem tervezett összhang – hétfő este például Mán-Várhegyi Réka a vendégünk, aki a Boldogtalanság az Auróra-telepen egyik spin off-ját olvassa föl a beszélgetés végén, másnap pedig Rácz Péter szemináriumán az említett kötetben szereplő Ideg című novella a feladat. De általában is igaz, hogy az összhangból kijön valamilyen harmónia, amelyben a különböző hangok egyenként is élményszámba mennek: Péterfy Gergely például humorral és némi ezotériával keveri a klasszika filológiához és Lukianoszhoz fűződő érzéseiről szóló gondolatmenetet, mely szerint eddig bármi, amit megírt, meg is történt, ezért óvatosan fogna bele (újra) politikai töltetű világ fölépítésébe; másnap Szilasi László A harmadik híd anyaggyűjtéséről beszélve olyan világokról beszél, amelyeknél a kívülálló egyik legevidensebb kérdése különösen fullasztó, nevezetesen, hogy hogyan és milyen úton adható fel minden, az embert a társadalomhoz rögzítő kötelék, a hétköznapinak mondható élet, míg a biológiai majdnem sosem; Bartók Imre, Nemes Z. Márió és Tóth Kinga közös beszélgetésén pedig már az fogalmazódik meg tapasztalatként – tehát megértett és átsajátított tudásként –, hogy valamennyi emberi kommunikáció elsődleges és legalapvetőbb formája, megnyilvánulása, színre viteli módja az erőszak. Az az erőszak, amely a szétszedés, feldarabolás, áthelyezés, a metamorfózis értelmében valamit átalakítani és javítani akar, s az egész posztapokaliptikus-poszthumán perspektívát, mely műveiket pozicionálja, nyomatékkal megkülönbözteti – ahogyan Márió fogalmazott – az antihumanista horizonttól.

 

A tulajdonképpeni szép az egészben, hogy a műfordítók, akiknek zöme pályáját kezdi, sok esetben táborunkban szembesül először a szerző hús-vér alakjával, s napról napra erősödik a gyakorta hangoztatott előfeltevés, mely szerint a nyelv lépten-nyomon kijátssza beszélőjét, íróját és fordítóját. Világok harca, mondhatnánk („a szó a szájban senki: jövevény”), ha esetlen humorral akarnánk leírni, de valahol napról napra, estéről estére ez történik, és nagy tétekben zajlik a játék. A világok nem mindig hozhatók közös nevezőre, de nemcsak, hogy lehetőséget kínálnak bejárásukra, hanem megkötnek és egyúttal feloldanak. Szervezőként magam sem szűnök meg újat tanulni, akklimatizálódni, alakulni, miközben semmi nem marad ugyanaz.

 

L. Varga Péter

JAK műfordító tábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
gmarci gmarci 2015-06-24 19:53

„Egy olyan társadalomban, amely a mindennapi kenyér szorongató és lealacsonyító gondjait elvetette, mert a közösségi éttermekben kiadós és ízletes ételt kaphat mindenki; ahol a közösségi mosodák mossák tisztára mindenki ruháját; ahol minden gyermek jól táplált, erős és vidám lesz, és ahol ezek a gyermekek úgy fogják magukba szívni a tudomány és a művészet alapelemeit, ahogyan a fehérjét, a levegőt és a nap melegét; egy olyan társadalomban, amelyben az elektromosság és a rádió nem lesz olyan csodadolog, mint most, hanem a szuperenergia kimeríthetetlen forrásaiból fog egyetlen gombnyomásra előbuzogni; amelyben nem lesznek „haszontalan szájak”; amelyben az ember fölszabadult önzése – e hatalmas erő – teljes egészében az univerzum megértésére, átalakítására és megjavítására fog irányulni. Nos, abban a társadalomban a kultúra olyan dinamikusan fog fejlődni, mint soha azelőtt.”
Trockij: Irodalom és forradalom