Lehet abban valami perverz, ha az ember pszichológusnak használja a könyvelőjét. Éhgyomorra könyvelőhöz, nem valami biztató indítás. Meg aztán eleve kicsit idegenkedem az aktáktól. Beszorulok egy sarokba, és mihelyt megmozdulok, tömzsi mappák kezdenek inogni a fejem fölötti polcon. Kínosan szimbolikus az egész, mert közben a könyvelőm rövid egy órás ülésben kifejti a szeánsz központi metaforáját: úgy képzeld el, hogy ott úszol valahol a tengerben, de mögötted jönnek a cápák. És ha nem vagy elég ügyes, most, január elsejétől, már tuti, hogy felzabálnak. Jééézus, most úsznom kéne, harapjak vissza, vagy legyek szökőnap? Képzavarban vagyok, és nehezen tudom ezen túltenni magam. Heti húsz óra bejelentett munkaidővel az ember nem lébecolhat a langyos vízben, mondja tovább, miközben végig metszően szemembe hasít a tekintete. Fészkelődni kezdek. Hormonzavaros bohóchal, akit self-managment tréningen arról győzködnek, hogy mindent összevetve semmi nem különbözteti meg egy kardhaltól. A szeánsz végül mégiscsak balul sül el, mert ahelyett, hogy a tréning hatására vicsorogva kardhalnék, elkezdem magam szégyellni. Szerintem nekem eleve hibás a pszichés működésem, semmiféle eltökéltséget nem érzek. Csak szégyent. Hogy akárhogy osztjuk-szorozzuk, levonjuk a tébét meg egyebeket, megkapjuk a nettót, majd kiváltjuk mindezt egy vállalkozói engedéllyel, hogy ezek után befizessük a 69-nek a 44%-át, sehogy se látom magam kardhalként. Ráadásul nekem a mai órámra Foucault-ból kell készülnöm.

 

Hiába akadt tehát egy hús-vér ember, aki sokkterápiával rá tudna venni arra, hogy legyek végre gyakorlatiasabb, hipnotikus hatását megtöri a Foucault, és másfajta lázadásra szólít. Nagyon durva, mennyire nehezen áll rá az ember agya arra, hogy mikor a F. szexet mond, akkor tulajdonképpen farkast kiált. A homoszexuális S/M kapcsán ugyanis azt állítja, ideje lenne külön választani a fizikai gyönyört a szexuális gyönyörtől, és átstrukturálni a vágyat. Deszexualizálni a gyönyört. Na, puff. Nagyon affirmatív és nagyon pozitív ebben a Vulgo-beli interjúban. Valami olyasmit javasol, hogy vonjuk ki a testet a szexualitás előíró rendszereiből, ne hagyjuk, hogy erogén zónákat jelöljön ki a hatalom a testünkön, tapasztaljuk meg előbb a fizikai gyönyört, és abból növesszük ki a vágyat, nem pedig a hatalom által áramoltatott  mesékből tanuljunk vágyakozni. Ez a többes szám első személy számára természetesen a homoszexuális életmód kidolgozását célzó egyén. (Van ebben ugye, egy kis billegés. De itt már az etika-lehetőségéről lenne szó, nem mennék bele. Ő se nagyon ment.) A körvonalazott törekvések iskolapéldája pedig az S/M. Azt ugyan nem értem, hogy a homoszexuális S/M szerepjátékból levezetett identitás-fogalom, ami a pozíciók állandó eltolásával és a szerepek felcserélődésével jár, miért nem működtethető hetero-színtéren, de biztos, akkoriban (1984) sokkal fontosabb volt a 60-70-es évek melegmozgalmainak értékelése és továbbgondolása, mint a heterók gyönyöre. Majd épp a heteróké, ki nem szarja le, hogy vannak el a nemi szerepeikkel. És nem mondom, hogy nem jogos, csak feltűnő, hogy mennyire nem merül fel. 

Az udvaron tartjuk az órát, a napon. Egyszerűen nem lehet velük beszélni, zsizsegnek, kuncsorognak, ne menjünk be, majd hozunk ki székeket. Végülis igazán nincs ezzel semmi gond, és csak akkor fut át rajtam halványan valamilyen kényelmetlen érzés, mikor röpköd a sok gyönyör, erekció, fistfucking, orgazmus, erogén zóna, és visszaverik a falak. A közeli termekben bizonyára szemináriumok folynak. Belevisszhangzunk az intézménybe…

 

Négy óra, mire ebédhez jutok. Niki elhozza a könyvem második korrektúráját, már késésben vagyok, hétfőn postáznom kellett volna. Félek belenézni, mert első körben olyan kíméletlen precizitással cincálta szét, hogy kis híján elsírtam magam. Úgy tud rámutatni, olyan számonkéréssel egy-egy elcseszett lábjegyzetre, hogy szégyenében leég az emberről a bőr. Úgy látszik, ez a szégyen napja, tegnap túl nagy volt az arcom. Hübrisz, na ja. 

 

Kávé után még egy hosszú, telefonos tanácskozás apai pénzügyőrömmel. Osztjuk-szorozzuk, tologatjuk, kivonjuk, átrakjuk, összevonjuk, százalékolunk és átlagolunk, majd megszületik a döntés: ezt, kicsilányom, neked kell eldönteni. Állati. Ha van valami, amit meg akartam úszni, akkor az ez. Ennek a mondatnak a holdudvara. Anyám hangját ezek után meghallani olyan, mint mikor krémsajtban hempereg a szív. Pff. 

Leteszem a telefont, rohanunk a monitorért, de igazából nem is értem, miért rohanunk, szerintem abba kellene már hagyni ezt a rohanást, inni egy finom sört, és hallgatni mellé egy nagyot. De nem, sebességbe teszem, nyomom a gázt, áthajtok, leállok, csengetünk, lehozzák, betesszük. Aztán tovább moziba, már nem mondhatom le, pedig még mindezt meg is kell írnom. Vagy legalábbis valamit. Minek fárasztanék bárkit is egy ilyen ótvar nappal, ki kellene találni egy könnyed és szórakoztató sztorit. Az ötletet csírájában fojtja el az egyre növekvő nyomás, valami sunyi fejfájás végérvényesen bevette magát a jobb oldali fejembe. Jobb, tehát érzelem. Azt a. Volt ugyan valami kurtán-furcsán félbe maradt telefonhívás ebéd közben, de nem gondoltam volna, hogy ennyire beékelődött. Meg nincs is időm végiggondolni, tempósan hajtok, néha, bizisten, hátra is néznék, nem jönnek-e a cápák. 

Hogy mindez szépen kiteljesedjék, este még hizlalom kicsit az üldözési mániámat. Az ember lelki nyugalmához, ugye, elengedhetetlen a mindennapjaiban megmutatkozó összhang, moziban nézzük meg az Alien vs. Predator című opust. Gondoltam, az Alient nem lehet elrontani. De különben már a fáradtságtól nem gondoltam semmit, a fejfájástól nem láttam semmit, a fiúmtól pedig nem akartam semmit. A film pedig egyenesen fájt. Van ott az a kicsit erősebb jelenet, mikor a sárgászölden nedvedző főnyünyü terhes anyába küldi át szájon keresztül az adatot, na, azért az már… Meg ahogy hömpölygött utána az anya hasa. A forgatókönyvírót kicsit elragadta a poézis. Vagy rászóltak, hogy most már igazán kéne valami, mert fogyóban a vérpatron, dobjuk fel kicsit az eszmét. A többi meg csak trutyi és műtakony.