Hajnal 3-kor kezdődött a munkanap: pontosabban ekkor tört ki a betegség az utolsó előtti ellenállón, Lilun. Tamás még tartja magát, de mostanra Lilut is elérte a vég: hányás, hasfájás, csillapíthatatlan láz. Dalma már jobban van, így amíg Lilut ápoltam, az ovis különítmény a kertben kommandózott, sőt még a kicsit is rájuk tudtam bízni negyed órára, Lilu hűtőfürdője idejére.

Mire Tamás hazaért 4 körül, már több mint 12 órája talpon voltam, és nonstop a gyerekekkel foglalkoztam. Rám nézett, megölelt, és csak annyit mondott: menj aludni. Szűkszavú az én életmentő lovagom, de érti a dolgát. Annyira fáradt voltam már, hogy aludni sem tudtam rögtön, csak hevertem boldog mozdulatlanságban. Aztán belesüppedtem a legtermékenyebb félálomba. A Tejúton jártam, vagyis egy picit még azon is túl: Fordított országban, ahol puhák a kövek, felfelé ülnek a denevérek a fán, és visszafelé telik az idő.

A fenti álomtöredéknek azért van némi előzménye: napközben sikerült egy kicsit Szászi Zsuzsival beszélnem telefonon. Kiderült, szülinapja van, így megúszta, hogy morogjak neki, amikor megkérdezte, mennyit haladtam a forgatókönyvvel. Nem mintha nem lett volna minden oka ezt kérdezni, mégis. Ha olvasná pl. a Netnaplót, nem frusztrálna ilyen kérdésekkel. Egyébként Zsuzsit nagyon szeretem. Foglalkozására nézve dramaturg, forgatókönyvíró. Tavaly hozott minket össze a producerem, és azóta együtt dolgozunk. Zsuzsival már az első percben tudtuk: nagyon kell majd vigyázni, hogy a munkára koncentráljunk, mert különben menthetetlenül elkvaterkázzuk az időt. Remekül tudunk ugyanis beszélgetni, akár órákon át.

Közben látom, megint sikerült némiképp nagyképűen fogalmazni: a producerem, hm… nem rossz, és persze a titkárnőm, a menedzserem, a fitnesz trénerem. Engedjék meg, hogy némi magyarázattal éljek. Kb. két évvel ezelőtt merült föl először, hogy jó lenne a Ruminiből rajzfilmet készíteni. Ez nem az én ötletem volt, hanem Vágási Emőke produceré, aki rögtön be is íratott engem a Katapultfilm forgatókönyv-fejlesztő tréningjére, hogy profi filmesek szakmai útmutatása mellett írhassam a forgatókönyvet. Mert abban mindketten egyetértettünk: én fogom írni, nem más.

A tréning életem egyik legcsodásabb élménye volt. Ez most nem üres frázis, tényleg így van. Egy olasz rendező/forgatókönyvíró (Giovanni Robbiano) csoportjába kerültem, ötödmagammal – volt köztünk idősödő dán nő, aki harmadik filmjével küzdött, ötvenes angol úr, aki 25 éve a BBC tévés sorozatainak forgatókönyvírója, de élete első nagyjátékfilmjének fejlesztéséhez producerestül eljött a tréningre. Nem sorolok fel mindenkit, egy a lényeg: ott voltam én is, lelkesen, tele ötlettel, tudatlanul.

Mert egy dolog megírni egy sokaknak tetsző meseregényt, és egy teljesen más dolog rajzfilmforgatókönyvet készíteni belőle, főleg, ha az ember olyat még sosem látott. A tréning célja nem az volt, hogy engem megtanítsanak rá, mi fán terem a forgatókönyv, hanem már kész, vagy félig kész forgatókönyveket beszéltünk át alaposan (mi, filmes szakemberek), hogy az egyes jelenetek tényleg üljenek, hogy dramaturgiailag a lehető legtöbb jöjjön ki belőle, stb. Magyarán be lettem dobva a mélyvízbe.

Spanyoltanulmányaim alatt egyik kedvenc mondatom volt a „tudja, honnan fúj a szél” spanyol változata. Ők ezt így fogalmazzák meg: „tudja, honnan dobálják a köveket.” Hát ez sokat elmond a két nép mentalitásbeli különbségéről. Valahogy így van ez a forgatókönyvírással is. A bőrömön tapasztaltam: mennyire más formanyelvet használ a film és a szépirodalom. Mintha egy idegen nyelven kéne megtanulni beszélni, és ami még fontosabb: gondolkodni.

A tréning végére nekem is elkészült egy harmadnyi Rumini-forgatókönyvem, és rengeteget tanultam. Ha a forgatókönyvírást hat vaskos kötetből meg lehetne tanulni, azt mondhatnám: bevágtam a harmadik és negyedik kötetet. De hogy mi van a többi négyben, főleg az első kettőben, arról fogalmam sincs. A tréning végeztével a Rumini-forgatókönyv meg is rekedt egy időre, rengeteg megválaszolatlan, javarészt technikai kérdésem maradt. Így jött az ötlet: írjunk egy gyorsabban elkészíthető filmet egy másik könyvemből, a Mesék a Tejúton túl-ból. És ennek írása közben talán kitanulom az alapokat is, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy befejezzem a Ruminit.

Segítséget kértem és kaptam Emőkétől: Szászi Zsuzsit. Rengeteget beszélgettünk, ötleteltünk közösen az elmúlt fél évben. Zsuzsi minden kérdésemre válaszolt, fortélyokat és egy alapvető filmes látásmódot tanított. Eredmény: kölcsönösen nagyon elégedettek vagyunk egymással, és már csak néhány jelenet hiányzik a Tejút-forgatókönyvből. Ezeket kérte most számon rajtam Zsuzsi. Nem akarok most senkit sem untatni a könyv részleteivel. Aki kíváncsi rá, sok mindent talál róla a weboldalamon.

Most már csak az van hátra a történetből, hogy a két főszereplő (egy kisfiú és egy kislány), a Tejúton túli világban véghezvitt kalandok, és becsülettel kiállt próbák után hogyan jut vissza a földi játszótérre, ahol már minden bizonnyal nagyon keresik őket. Volt egy-két függőben hagyott kérdésünk Zsuzsival, amire ez a félálomban tett űrutazás, azt hiszem, meghozta a választ. Majd holnap felhívom, és beszámolok neki, mit látott álmomban Fordított ország varázslójának harmadik szeme.

Berg Judit