Szerda reggel. Piac. Nagyanyámmal évekig róttuk szombatonként vég nélküli köreinket a szatmári piacon. Neki ugyanis elvei voltak: szétnézünk, Enicikém, és majd meglátjuk, kinek van a legszebb retke. Ez úgy március környékén elég beláthatatlan vállalkozás, mivel jobbára mindenkinek volt retke. Nagyanyám viszont hajthatatlan volt, mentünk, kérdeztünk, szidalmakat morzsoltunk el a fogaink között. Illetve természetesen a nagyanyám volt ebben utánozhatatlan, hogy csak nem képzeli, kijön ide ezzel a fonnyadt retekkel, és ennyiért akarja rám sózni, hát, bolondnak néz maga satöbbi. Én például az őstermelők helyében hozzánk vágtam volna egy-két csomót a fonnyadtabbikból. Ott kullogtam utána, szakadtam meg a sok szatyor alatt, nagyanyám meg mint a kisangyal, egyiktől a másikig. Valósággal kikerekedett ilyenkor. Szikrázott és sziporkázott. Ahogy haladt az idő, egyre élesebb lett a nyelve, kíméletlenül szétalázta a retkeseket. Sokszor úgy kellett elvonszolnom, mert láttam, hogy nyílik ki a másik szemében a bicska. Gyere már, nagyi, menjünk, húzogattam a kezét, már feltéve, ha maradt szabad kezem a rám aggatott szatyrok miatt. Jól van, na, várj még egy kicsit. És nekifeszült, felsőtestből tolta nekik ilyenkor az én picike nagyanyám. És ha emberére talált, akkor élvezte a legjobban. Mert voltak olyan elvetemült retkesek, akik direkt kedvüket lelték abban, hogy osztja őket ez a kis ványadt öregasszony. És leálltak ilyenkor egy-egy hosszabb meccsre. Mint a kötelező alkudozás, olyan volt ez nekik. Sziszegtek, anyáztak, egyre emeltebb hangon, és mikor már rémülten pislogtam körbe, hogy honnan kéne szerezni egy békebírót, nagyanyám elkezdett nevetni, és pajkosan legyintett egyet a másik szitkaira. Az is olyan megejtő volt, ahogy feladja. Mert ilyenkor visszavonult az én nagyanyám. Bár nem vereség volt ez, hanem a megkönnyebbült elismerés, hogy phú, van még ilyen. Volt, hogy a csarnok másik végéből csábítóan még visszanevetett méltó ellenfelére.

Az összes retek, amit végül megveszek, pudvás. Otthon anyázok, salátakészítés közben.

Láttam a piacon egy nagyon kicsi és nagyon gömbölyű asszonyt. Gyönyörű volt, mert egyszer csak kicsit úgy hátravetette a fejét, mintha tarkóját izmos tenyérbe támasztaná, és akkor ez az asszony teljes erőből elkezdett nevetni. Kitámasztotta magát, és engedte, hadd menjen. Ott állt az almás nénim sorában, és hahotázott ez a picike asszony. Mellette állt a férje, az meg csak nézte, hogy mennyire nem tudja elérni, hát hova tűnik az asszony. Tényleg olyan volt, mintha kilőtte volna magát, és no, papa, találkozunk a kijáratnál, nekem most dolgom van. Ott búgott, burukkolt ez a kis, gömbölyű asszony. És ennek kétszáz méteren belül senki nem tudott ellenállni, tátott szájjal szívtuk magunkba a lényét. Az almás nénim bölcs mosollyal jegyezte meg, hogy igen, hát, ez két kiló plusz. De ha csak ettől rakódna le az a két kiló súlyfelesleg, egy szavam se lenne, morgolódott, miközben görögtek ládájából a jonatánok.

Van a szegedi piacon egy csarnok, ahol kótyagos öregurak és a másnaposság félelmétől eltelt egyetemisták tolják a sült kolbászt, halat, hurkát. Vagy mindhármat egyszerre. Belépsz, és rögtön beléd ivódik az az illat. Vagy szag. Na, ezt most nem tudom eldönteni, de mikor hazamegyek, sokszor órák múlva is érzem magamon. A bőrömbe, a hajamba ivódik. És nem rossz, csak meglepő. Ott mindenki mindig jobban megnézi a másikat. Hosszabb az a pillantás, amivel végigsimítod az arcát. Kicsit olyan ez a csarnok, mintha beszorult volna oda az idő, és épp ezért kurva sok lenne belőle. Legalábbis azoknak, akik műanyag villájukra támaszkodva elnéznek a hurkájuk fölött. Szaga és szaftja van ott az időnek, na.

És a magam részéről ilyen napot is akarok magamnak. Elviszem például talpaltatni a tavaszi cipőimet. Ilyet szerintem mostanában nem csinál senki. De úgy értem, nemcsak, hogy nem viszik el az emberek a cipőiket a suszterhez, hanem nincs is suszter, aki ilyet vállal. Mert az szerintem az, hogy egy áruház mozgólépcsője alatt valami ember cipőket tologat egy pulton, és elfoglaltnak teteti magát. Nem. A suszter az olyan, hogy belépsz, elönt a csiriz szaga, és azonnal fejet hajtasz. Mert különben bevered a fejed a mennyezetbe. Én pl. azt is szoktam érezni a suszteremnél, hogy túlöltöztem, ettől viszont olyan érzésem lesz, mint elefántnak a porcelánboltban. Illetve mint ennek a fordítottja. (Az milyen?) Az egyetemtől nem messze van az én süketnéma suszterem műhelye. Hát, az valami hihetetlen arc. Nekem is úgy ajánlották. Mikor először bementem hozzá, elkezdtem neki magyarázni, hogy ezt kéne, itt meg itt, nézze csak. Ő meg frankón nem reagált. Azt hittem, túlzásba vittem az okoskodást. Aztán kivette a kezemből a cipőt, bólintott, majd elkezdte mondani, mikor jöhetek érte. Akkor meg én néztem bután, hogy micsoda? Rátapadtam a szájára, már úgy értem a tekintetemmel, és akkor értettem meg, hogy mi van. És akkor nézett rám először. Nézte, hogy hat rám az a nehezen artikulált hangáradat, ami elhagyta a száját. Nem volt gond, összekaptam magam, és miután beazonosítottam a szegmenseket, simán összeraktam a jelentést. Ez szerintem látszott is rajtam, mert elégedetten elfordult. De különben mindig ül ott egy-két haver a műhelyben, ők igazítják el, ha betéved egy-egy értetlenkedő kliens. Legjobban azt szeretem benne, hogy lusta. De nem igazából, hanem csak úgy kéreti magát. Mórikál kicsit nekem az én süketnéma suszterem. És akkor elkezdődik az alkudozás: péntekre, oké?, kezdem nagy levegővétel után. Péntekre?? Na, ne vicceljen már, péntekre. Péntek különben is szabadnap. Ki van írva, mondja és mutatja őszinte álfelháborodással. Tényleg, ezt elfelejtettem. Jó, akkor hétfő, elégedetlenkedek mesterkélten. Nem, kedd, jelenti ki mesteri fölénnyel. Hétfő, kötöm az álebet az karóhoz. Hogy lenne már hétfő, nézze meg, mi van itt, mutat körbe a polcokon sorakozó cipők felé. És a végén persze, levesz a lábamról (szó szerint, mert tényleg nagyon kéne az a két pár cipő, mert most keddig kopoghatok ebben az elegáns feketében, ha kell, ha nem). Tehát, kedd.

Aztán postára megyek, feladom a Nem-játék korrektúráját a Jószövegnek, jelentkezem egy álláshirdetésre, és nézem, ahogy a bolti eladók, mint a legyek, kihúzódnak a boltajtókba, érje őket kicsit a napfény.

Délutánra hagyom Vajda Misu szövegét. Napokkal ezelőtt elküldte már, de még nem tudtam elolvasni. Nem akartam elkapkodni, és külön öröm, hogy most nyugodtan nekiülhetek. Annyira témába vág, hogy elhatározom, beviszem a Test és nyelv-re, tegnap már úgyis csomó dolog előkerült. Majd meg kell kérdeznem tőle, bevihetem-e. Könnyed, bölcs és humoros. A filozófus mint „aszketikus pap” figurájának átértékelődéséről beszél Nietzsche, Foucault és Sade márki libertinusai kapcsán. Az identitás mint az új tapasztalatokra való nyitottság. „Perspektívaváltás. A világ: olyan, amilyen. Nem kérek semmifajta megváltásból. Eszem ágában sincs megtudni akarni, hogy ez az ilyen-olyan (kinek ilyen, kinek olyan) milyen kellene, hogy legyen. A filozófia csődje?” Nem hinném. De mindenképp vannak kockázatai.

Ezután érkezik Pályi levele. Látszatra egészen más irányból, de alapvetően hasonló súllyal. Irodalom és filozófia. Ezt még majd végiggondolom.

Az irodalomelméletes hallgatók szakestjén néhány Red Devil mélyíti a beszélgetés medrét. Egyre csak mélyül… Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös. Fél kettőkor már tényleg mindegy. Hazavonszolom magam.