Oda akartam kilyukadni, miért is éltem meg egészen másképp a Tangó metronómra megjelenését. A Tangót azért kellett (?) megírnom, mert egész eddigi létezésem az identitás leépítésének jegyében telt. Vagy, talán pontosabban: annak felismerésében, hogy identitásom az identitásnélküliségben van. A Tangó semmiképp sem pszichoanalízis, nem azért íródott, hogy megértsem vagy feldolgozzam a múltat, a gyerekkort, ellenkezőleg: akkor kezdtem el írni, amikor ez a folyamat már lejátszódott bennem, amikor elhullajtottam a ressentiment utolsó méregfogát is, és már nem volt bennem cseppnyi sértődöttség sem, amiért nekem éppen ez jutott. Egyetlen kérdés foglalkoztatott: lehetséges-e felépíteni saját magunkat a hiányból, a puszta negativitásból, a permanens kudarcból? Vajon a család olyannyira determinál, hogy nincs belőle menekvés, vagy azzal, hogy az „ősök várócsarnokát” megidézzük, hogy igyekszünk megérteni szereplőinek motívumait, végül mégiscsak közelebb juthatunk önmagunkhoz?

 

A Nefelé is én vagyok, persze, vagy mondjuk inkább a személyiségem egyik aspektusa (a tegnap vázolt műfaji megszorítások miatt). A Tangóban viszont benne van (szinte) mindenem, amit az első harmincöt évben összeszedegettem. Mindaz, amit az emberi kapcsolatok kudarcairól megtapasztaltam. Írás közben nem gondoltam semmiféle olvasóra, helyesebben saját magamra gondoltam, mint olvasóra, és olyan könyvet akartam írni, amilyet én, mint olvasó nem hajítanék félre harminc sor vagy harminc oldal után. (Pedig, ajjaj, egyre türelmetlenebb olvasó vagyok.) Az írás is olvasás. Talán a legintenzívebb formája. Addig olvasod a saját mondataidat, míg meg nem találod a végső formájukat, vagy ki nem hajítod őket a virtuális szemétdombra.

     Most kanyarodnék vissza oda, ahonnan tegnap indítottam: hogy miért is akartam a szövegemet nyomtatásban viszontlátni, és miért is akartam, hogy mások számára is hozzáférhető legyen, miközben makacsul azt állítom, hogy nincs bennem exhibicionizmus.

     Az ember lead egy könyvet a kiadónak. Az én esetemben ez ugyanaz a kiadó, aki a gyerekkönyvemet is kiadta, tehát nem vagyok számukra teljesen ismeretlen. Pozitívan állnak hozzám, elképzelhetőnek tartják, hogy amit csináltam nem teljesen csapnivaló. És tényleg, a már (nem is számoltam, hányadszorra) átírt verzió szinte csont nélkül átmegy. Apró szépséghiba: a kiadó mindenképpen egy sorozatba szánja. Utálom a sorozatokat. A könyv éppolyan individuális entitás, mint az ember, jár neki az egyszeri és megismételhetetlen külső. Mindegy, ez van, ismeretlen író ne sokat akadékoskodjon. Különben is, meghatározhatom a könyv színeit, és eldönthetem, milyen kép kerüljön a borítóra, egy szavam se lehet.

     Könyvbemutató. Természetesen a sorozat másik, akkor megjelenő darabjával közösen. Tulajdonképpen jó, hiszen az én (csekély számú) ismerőseim mellett ott vannak a másik szerző (jóval tetemesebb számú) ismerősei is. Na most, nem tudom, akad-e nálam outsiderebb outsider irodalmi életünkben (nyilván igen, még ebben sem enyém az elsőbbség), mindenesetre én, úgy ahogy mondom, egyetlen írót és egyetlen irodalmárt sem ismerek. (Na jó, van egy író exrokonom, akivel évek óta nem beszéltem, és előreláthatólag már nem is igen fogok; plusz egy valaha volt egyetemi ismerősömből azóta elismert helyeken publikáló irodalmász lett, de vele sem tartom a kapcsolatot.) Nem vagyok egy kapcsolatteremtő és -fenntartó fenomén. Valamiért sosem éreztem szükségét annak, hogy más írni vágyó, vagy már író emberek társaságát keressem. Különben is, még a legközelebbi ismerőseim előtt is szemérmesen titkoltam, egészen a végsőkig, hogy mit csinálok.

     Egyszerűen nincs, aki bemutassa a könyvemet. A kiadó felhív néhány embert, de senki nem ér rá. (A könyvet még biztos nem olvasták, tehát nem azért nem vállalják, mert szarnak tartják, nyugtatom magamat.) Alig néhány nap van hátra, és a kiadó már körbetelefonálta az összes szóba jöhető jelöltet. Vészverzió: majd a szerkesztő mutatja be a könyvet. Mindegy, valahogy lezajlott. Gyakorlatilag anélkül, hogy a Tangóról egyetlen szó is esett volna. Tanulság? Valamiért folyton úgy alakítom az életemet, hogy minden momentum a jelentéktelenségemre emlékeztessen.

     De nem is erről akartam beszélni, hanem az ezt követő hetek-hónapok depressziójáról. Amit a premenstruációs szindróma analógiájára post librum szindrómának neveztem el.

     Évekig dolgozol valamin, éjjeled-nappalod azzal töltöd, hogy szavakon, mondatokon, jeleneteken, szerkezeten töröd a fejed, írsz és törölsz, törölsz és írsz a fejedben és a számítógépeden egyaránt, és aztán már nem bírod tovább, és azt mondod kész, ezt most abbahagyom. Messze nem az, amit eredetileg akartam, de pillanatnyilag nem vagyok képes másra. Ezzel vagyok azonos, ezzel kell szembenéznem. Aztán két-három év intenzív küszködés után kezedbe kapsz egy könyvet, rajta van a neved, jobb esetben találkozhatsz vele a könyvesboltok polcain. Elolvassák a barátaid. Összesen ketten reagálnak úgy, ahogy neked is jólesik, a többiek elintézik egy kurta tetszettel vagy nem tetszettel. A legédesebb az az ismerős srác, akivel összefutsz a Kálvin téren, és azt mondja: Elolvastam a könyved. Biztos fogsz még írni jobbat is.

     Iszonyatos fáradsággal és kitartással csináltál valamit, aminek (kifelé) semmi jelentősége sincs. A tökéletes feleslegesség tudata. A tudni nem érdemes dolgok irománya. Mért nem adod fel?

     És akkor elkezdesz írókkal álmodni. Nem vicc. Egyik éjjel Esterházyval sétálgatsz egy kertben, megálltok egy csenevész facsemeténél, és E. P. neked esik: hogy lehetett ezt ide ültetni, egyáltalán nem való ebbe a kertbe, azonnal ki kell szedni. A következő éjjel kéz a kézben andalogsz Spiróval egy fekete-fehér, lakatlan városban, a meg nem írt könyvek országában. Harmadnap éjjel Kertész Imre feltalál egy különös gépezetet: úgy néz ki, mint egy írógép, de valójában varrásra szolgál. Hosszú munkaasztal mellett ülök többedmagammal, mindannyiunk előtt egy-egy ilyen író-varrógép, a fejünk fölött pedig apró gyerekruhák lógnak felcsipeszelve egy körbe-körbe vonuló sodronyon. Számolnunk kell őket. Valahányszor elvétjük a számolást, az író-varrógép tűje nagy csattanással az ujjunkba fúródik.

     És ez még mindig nem a vég…

 

(folyt köv.)