Két költő beszélget:
- Képzeld, megvettem a kötetedet!
- Komolyan? Te voltál?

32 éves lettem én, de ebből sem lesz költemény... túl részeg vagyok vagy nem eléggé tehetséges. Vagy mindkettő illetve egyik sem.
Szóval a harminckettedik. Petőfi hat éve halott, Csokonai és József Attila is. Lehet, hogy holnap én is. De ők közben letettek valamit az asztalra, valamit, ami azóta is ehető, én meg még semmit, talán nem is fogok. Talán csak néha odabaszok az asztalra, ha nincs mit letennem. Úgy mondják, életközépválság. Az emberélet útjának fele. Még a következő lesz rémes, a krisztusi kor, aztán már mindegy. Emlékszem, mikor a Grinzingiben rettentően berúgtam Kristóf barátommal a huszonegyediken, és zokogtam: nem akarok tovább öregedni! Ez sikerült is, megálltam a fejlődésben. Vagy talán még korábban, tizenhat évesen.
A vicces az, hogy a lélek nem vénül a testtel, hiába akarom érlelni, az marad, amilyen volt: hülyegyerek, csitri, bakfis, hát mit tehetnék, a testet próbálom megtartani tizenhat-huszonegy éves állapotában, ami rendre nehezebb. Most még annyira nem vagyok nevetséges. Most még ha a tanítványaimmal megyek valahová, megkérdezik: tanár nincs veletek?, lelkesen vágom rá: Nincs! (Nagy bókot kaptam alig egy hónapja, a középiskolásoknak szervezett versmondó versenyen, ahová a tanítványaimat vittem, egy tizenötéves srác megkérdezte: és te mit szavalsz? Azóta ezen csámcsogok.)
De el fog jönni az idő, ha megérem, és nem halok meg, amit ennél is kevésbé szeretnék, amikor akkora lesz a különbség test és lélek között, hogy folyamatosan hülyét csinálok majd magamból. Vagy már most is? Mondjam azt, hogy még mindig a húszéves fiúk tetszenek? Ó, a pedofil állat!
Egy ideig titkolni próbáltam, néha még hazudtam is, most már vállalom. Tizenhat éves lélekkel, huszonhatnak kinézve negyvenhat év súlyával a zúzott csigolyákon, papíron a betöltött harminkettedik, lehet kacagni!
És milyen vén vagyok leendő elsőkötetesnek, kötetlennek, kötettelennek. Harmincegy voltam, mikor publikálni kezdtem a tizennyolc-húszévesek közt, máig nem tudom, nem érzem, előny-e vagy hátrány. Talán jó, hogy tizenöt évig írtam az asztalfióknak, nem befolyásolt senki és semmi talán nem itt tartanék már, ha vállalom a megmérettetést, a visszautasítást, a félreértéseket húszévesen, amikor még megbocsáthatóbb hibázni. Mindegy, a kocka elvetődött, talán kivédi a tizenegyest. Most már írom, amit írok, nem tekintve se jobbra se balra, igyekszem nem irigykedni azokra, akik előttem járnak, igyekszem élni, amíg valami jót írok.

Ma összevakartam elfeledett, harminckét éves testemet, anya jött felköszönteni, méregette az időt. „Ilyenkor szólt Ági doktor, hogy menjek szülni, én meg mondtam, hogy még várjon, nem olvastam végig a Svejket… ilyenkor sétáltam a papával a kórház udvarán… ilyenkor mentem a szülőszobára, és a kisnővérek körbeálltak, én meg nem mertem kiabálni, mert az ember tanítvánnyal kiabálhat, de tanítvány előtt soha… ilyenkor születtél, és szürkéskék voltál a magzatmáztól…” Miért születésnap? Miért nem szülésnap? Anyát kéne ünnepelni, nem engem, hét mit tudok én erről az egészről, ő meg ott volt, végigszenvedte-örülte, neki járna az ajándék!
Este Gyulával voltam, jobban jönne ki, ha azt mondanám, hogy Gyulán, de ez sajnos nem történt meg. Tizennégy éve ismerem, sosem volt köztünk semmi. Mivel melegnek nem meleg, elkönyveltem, hogy nem kellek neki, nem is bántam, egy gonddal kevesebb, maradt szakmai kapcsolat, kollegiális-haveri. Aztán évekig nem láttuk egymást, a véletlennek is bele kellett játszania, hogy összefutottunk, s pont erre az estére beszéltem meg vele találkozót. De hát a véletlent nagy I-vel írják, mondja Petra barátnőm. Persze ő lelkész lesz, és a nagybetűs Véletlen vókitókinak használja. Azt is mondhatnám, így könnyű, de nem hiszem, hogy sokkal könnyebb… Szóval több mint tíz éve nekem a szülinap a berúgás - hát most Gyulával sikerült. Kétszer fél deci Unicum, az nem valami nagy mennyiség, de utoljára nyáron ittam, hát hamar végem volt, aztán felmentünk hozzá, megmutatta a lakását meg a bélyeggyűjteményét. Persze tudom, az alkohol nem enyhítő, hanem súlyosbító körülmény, súlyos állapotban is vagyok, el se merem olvasni, amit eddig leírtam, mert akkor kitörlöm, oszt’ írhatom újra, ahhoz meg késő van.
A lány, akihez masszázsra járok, Krisna-tudatú hívő, sokat kérdezem ilyesmiről, szívesen mesél. Csak az lehet tanítvánnyá, aki nem eszik húst és tojást, nem fogyaszt tudatmódosító szereket, nem játszik szerencsejátékot (pl. elkap-e a BKV-ellenőr) és a szexet csak gyermeknemzés céljára használja. Nem szeretnék tanítvány lenni. Miért tanítványnak lenni, ha az ember nem lehet tanító? Márpedig nő nem lehet tanító, csak férfi, mert a férfiak intelligensebbek (hehe), a nők sokkal kéjesebbek (hehehe) ezért materiálisabbak. Egy nőnek ráadásul melle van, ami tisztátalan. Életvidám vallásnak gondoltam ezt a Krisna-hitet, de így már annyira nem vonzó. Hát menjen a francba az a vallás, aminek az én mellem tisztátalan, mikor minden prófétája anyamellet szopott.
Én kérek elnézést.

Kiss Judit Ágnes