Nem volt valami bölcs dolog ez a hajnalig tartó szakesti ücsörgés. Reggel az az első gondolatom, hogy ma két órát kell tartanom valahogy. Már ha ezt gondolatnak lehet nevezni. Magamban annak nevezem, hátha megnő tőle az önbizalmam. Nekem szokásom, hogy viszonyulok magamhoz. Különösen ilyen esetekben, mikor tök nyomorultul érzem magam. A jógagyakorlatok viszont elmaradnak, mert a harmadik lélegzetvételnél érzem, hogy az alsó szomszéd épp kilépett dohányozni, és hömpölyög be a füst az erkélyajtón. Az van bennem is elég, nem kéne még az övét is beépítenem a személyiségembe. Már ha van nekem olyanom, per pillanat nyomokban sem tudom felfedezni. Azon melegében beépítek viszont egy rántottát, hátha sikerül azzal valami in-dividuumot restaurálni magamban. L’hommelette a javából.  
     A rántotta az nekem az én középpontomnak a visszakeresése. Vasárnap reggel, pizsiben, kiszotyog az ember a konyhába. Anyuci veri a tojást. Úgy veri, hogy a hetedik szomszéd is felébred álmából. Mellette apám fütyörészve várja a tápot. Türelmesen elfütyörészget kicsit az apám, szügyig a sült hagyma és szalonna illatában. Sokszor eljátszottam azt, hogy direkt nem mentem ki, vártam az ébresztő puszit, vagy anyám üveghangon kizengett áriáját, hogy Enigyereenni.  
       Szóval, megsütöm és megeszem a középpontomat. Csinosodom, szépülök, mint az ország. 
     Pályi-szövegolvasó-n a Tiéd a kertet vesszük. Ez már a második óra, kíváncsi vagyok, mit tudnak még belőle kihozni, elég vegyes a csapat, vannak BA-sok és irodalomelméletesek. Fura erőviszonyok alakulnak ki egy ilyen csoportban: érdekes megfigyelni a lehúzó és a felhajtó erők játékát. Mert nem nagyon hiszek abban, hogy a szemináriumvezető csinálja érdekessé az órát. De ez is olyan, mint a jó beszélgetés: a másiktól függ, mennyire hagyja/adja magát. Legfeljebb generátor lehetek. Lemerült generátornak viszont híg a leve, márpedig én olyan hígnak érzem magam, hogy az már fáj. Összeszedem magam, és miután összefoglalom a múlt órai meglátásokat, elővezetem az újabb kérdéseket. Hogyan rendeződnek a nemi viszonyok, milyen nő-figurákkal számolhatunk a novellában, és mi közük a főhős öngyilkosságához vezető felismerésekhez? 
     És akkor beáll az a néma csend. Üres tekintetek. Sötét, sötét. Hátradőlök és nézem az arcokat. Nincs is mindenki előtt szöveg. Érzem, ahogy dagad bennem a türelmetlenség. Nem kellene kivágni a díszhisztit, azt már az első órán megtettem, mikor mindenkit elhajtottam, mert tizenhatból három ember olvasta a kijelölt novellákat. Hangsúlyozom, nem tanulmányt, novellákat. Két darab novellát. Csend van, néma csend, és üres tekintetek. Az érdektelenség apokalipszise. Van, hogy ilyenkor felállok, összecuccolok, és bejelentem, hogy a magam részéről ennyit szerettem volna elmondani, ha mégis úgy érzik, hogy érdekli őket valami, majd értesítsenek. Hogy most ezt nem tettem meg, csak annak köszönhető, hogy fáradtabb voltam felállni, mint nézni a kiürült arcokat. Pedig esküszöm, nagyobb lelkierő kell ehhez. Belül viszont el is kezdtem idegesen remegni. És akkor megszólal egy hang. A felhajtó erő győzött, és innentől kezdve másfél óráig gyönyörködhettem az izgatott arcokban, ahogy egyre közelebb kerültünk Misi és a kert középpontjához (úgy látszik, ez egy ilyen középpontos nap). A nők mint a hatalom és a titok birtokosai. A kozmikus méreteket öltő baromfiudvar királyi felügyelői, akik őrzik az élet titkát. Az illatok és az ízek, az érzékek nyelve szerint tájékozódó Misi halálát pedig épp a titok kimondása okozza, a kakaóvajas lány, aki olyan közel viszi a személyiség rejtett (tudattalan) középpontjához, hogy azzal fel is számolja azt. Hátulról érkezik a kérdés, az arcán őszinte döbbenet: de hogy akkor ez azt jelentené, hogy a nők megismerésével a férfiak saját halálukhoz jutnak el? Ööö. Olvass Nietzschét. De nem mondom ki, hagyom, hogy ők tegyék helyre a belátást.

     Kritikaírás előtt elrohanok valami pogácsáért, mert a rántottai középpontom eddigre teljesen felszívódott. 

     Mivel a múlt félévben a 95-ös kritikavitát olvastuk, úgy gondoltam, nézzük meg most a különböző fórumokon nemrégiben kibontakozó folytatását. Tehát kritikavita reload, abból is a Séra írása jutott mára. A hallgatók legnagyobb bánatára nem adhatok nekik receptet arra, hogyan kell kritikát írni. Legtöbbször a szubjektív hang és a személyes ízlés körül alakul ki vita, ezt valamiért nehezen veszi be a gyomruk. Bár a tudományos nyelvhasználattal se nagyon tudnak megbékélni. Séra szövege nagyon összeszedett, tiszteletreméltó, ahogy összefogja a vita széttartó szálait, és rövidesen fenn is akadunk a személyes ízlés-tudományos nyelv viszonyán, illetve a kritikus legitimációs nehézségein. Hogy a túróba legitimálhatja a kritikus személyes ízlését, ami Séra szerint még csak nem is az övé, hanem más diskurzusokból, irodalomelméleti trendekből és megközelítésekből összetákolt valami? Ezek után vesz egy nagy levegőt, és azt mondja, hogy sajnos, nincs jobb megoldás: a tudomány mint világnyelv az, ami valamennyire mégis legitimációs alapot képezhet. Azt írja, hogy a tudomány törvény. (Az előzőt idézőjelbe teszi, az utóbbit nem, de nehezen hiszem, hogy nem ironikusan használja a törvény szót. Ha viszont nem, akkor miért nem számol a törvény erőszakosságával?) A kérdés viszont mégiscsak az, hogy kell-e a kritikusnak legitimálnia a megszólalását? Tudomány-e az irodalomkritika, hogy legitimálnia kelljen magát? Mi ez a hatalmasra duzzasztott legitimációs kényszer (obstipáció)?

     Freud is ezen görcsölt legtöbbet: hogy tehetné a pszichoanalízist tudománnyá, hogy végre komolyan vegyék, és elismerjék mekkora jófej gyerek? Pedig lehet, egyszerűen csak az van, hogy az ilyen hibrid beszédmódok összeférhetetlenek azokkal a legitimációs alapelvekkel, amelyek simán működtethetők a tudományként kezelt diskurzusokkal szemben. Visszakapcsolva Vajda Mihály előző napi kérdéséhez: a pszichoanalízis csődje? Az irodalomkritika csődje? A válaszom ugyanaz: nem, de megvan a maga kockázata. 

      Éhes vagyok. Az emberek elbeszélhetnek egymás mellett, a rakott krumpli viszont kompakt és legitim. A nap végére összeállok, és jóllakott ovisként fújdogálom fürdővizem tetején a habot. Álmomban a Sinistra körzet csonttollú madarai lapos tányérból rántottát esznek.