„Óvakodj attól, aki hátat fordít

 a szerelemnek, becsvágynak,

 társadalomnak. Bosszút fog állni,

 amiért lemondott róluk.” (Cioran)

 

A vég az, hogy az írók egy idő után nemcsak az álmaidban kísértenek, hanem lépten-nyomon felbukkannak hétköznapi magánvalóságod színterén. Színházba mész, és már az ajtóban E. P.-be ütközöl, majd kiderül, hogy a nézőtéren épp előtted ül. Másnap egy barátnőd meghív a Zeneakadémiára (lebetegedett férje helyett), és E. P. már megint előtted lép be az ajtón. Leszállsz a hatosról a Széna-téren, a Mammut2 előtt, és a zebrán Tóth Krisztina lépdel veled szemben, snitt egy francia filmből, gyönyörű narancs-barna ruhakölteményben, szélcsend van, a haja és a szoknyája mégis úgy lebben, mintha szélgép fújná (csak rá) a langyos levegőt. Az Astoriánál elhúz melletted a bogyósgyümölcskertész fia. Alig lépsz ki az ajtón, de ha kilépsz, holtbiztosan egy íróba ütközöl. De hagyjuk a paranoiát (meg a paródiát).

 

Nem tudom, generációs probléma-e, vagy csak annak tudható be a dolog, hogy kapcsolataink is a homeopátia elvén alapulnak: azaz hasonlót a hasonlóval hoz össze a sors, hátha kigyógyítják egymást közös nyavalyáikból – mindenesetre az ismerőseim körében feltűnően gyakori a kóros ambícióhiány. Mi vagyunk azok, akik a rendszerváltás idején érettségiztünk. A késői Kádár-kor gyermekei. Ha valamire nem szocializálódtunk, az a verseny. Ha röhögtünk is az úttörőavatásokon és a tíz pontba szedett életelveken, az egyenlőség (hazug) ideológiája mégiscsak hatott gyermeki lelkünkre. Elhittük, hogy az igazi érték előbb-utóbb felszínre kerül (mint moslékban a kenyérhaj). Húszévesen Dosztojevszkijt, Hamvast, Pilinszkyt, Thoreau-t, Nietzschét faltuk. Eszünkbe sem jutott, hogy egyszer pénzből fogunk élni, pedig akkor már folyton kevés volt belőle. Volt, aki eladta az ebédjegyét, hogy cigarettát vegyen. A könyvet, ha nagyon kellett, kiloptuk a könyvtárból vagy a könyvesboltból. Enni meg minek. Petri vallásilag volt unmuzikális, mi politikailag. A lét nagy kérdései foglalkoztattak minket, nem sokat törődtünk vele, mi zajlik éppen a fejünk felett. A változásból annyit észleltünk, hogy megszűnt a marxizmus-leninizmus tanszék, nem kellett dialektikus materializmust és honvédelmi ismereteket tanulni. A tanárok persze maradtak, akik voltak. Világos volt, hogy szamizdatban (értsd: asztalfiók) fogjuk leélni az életünket, rendszerváltás ide vagy oda. A filozófus barátom azt mondogatta, Nietzsche nagy, ő meg csak pattanás a bolha (hm) seggén. Az esztéta azt mondta, hogy jön ő ahhoz, hogy bármiről is írjon, ha olyan könyvek jelennek meg, mint Földényi Egy fénykép Berlinből-je. Versíró barátunk elolvasta Kemény István verseit, és többé nem írt egy sort sem. Valamennyien évfolyamuk legjobbjai voltak. Ledoktoráltak, vagy végül mégse. Lazán átengedték a nekik felajánlott egyetemi helyeket másnak, mert valami fontosabbat akartak csinálni. Hogy mit? Le se merném írni. Ma már.

 

Nem tudtunk szerepet játszani. Nem akartunk valamilyennek látszani, és rettegtünk a középszerűségtől. Az ambíciót és az érvényesüléshez vezető utat szégyenletesnek tartottuk. Gőgösek voltunk és kishitűek. Par excellence lúzerek.

     Most meg itt vagyunk az életút felén (optimista számítás szerint). Mostanában ünnepeltük (?) egy barátunk 40. születésnapját. J. holnap lesz 39. A pénzkeresést nemhogy megtanulni, de megszokni sem tudtuk. Nem tudunk felnőni az ún. társadalmi létezéshez. „A társadalom megváltója az, aki a társadalomtól váltja meg az embert”, idézi valahol Kertész Imre. A barátaim úgy élnek, hogy saját maguk (társadalomtól való) megváltói legyenek. Halott kisvárosokba vonultak el, halott iskolákban tanítanak vagy halott szövegeket fordítanak ilyen-olyan nyelvekből, időnként hajléktalanszállót vezetnek vagy üzletembereknek tolmácsolnak, gyerekeket szültek/nemzettek, akiket a társadalom és a korszellem ellenében nevelnek (a jövő lúzereinek?), akik indiánnak öltözve kúsznak-másznak a learatott búzaföldeken, naphosszat gyakorolják, fel tudnak-e hajtani egy pohár vizet csak a szájukkal, hátuk mögött összekötözött kézzel, mint a Tenkes kapitánya, és esténként varázsigéket mormolnak a maguk gyújtotta láng körül, hogy életre keltsenek egy agyagcicát, és amikor a szomszéd gyerekek azt kérdezik tőlük, szeretik-e Paris Hiltont, akkor – miközben fogalmuk sincs, kiről van szó, de Páris királyfi miatt valami férfi színésznek vélik – úgy vágnak vissza: és ti szeretitek Zenthe Ferencet?

     Megkésettek vagyunk? Korszerűtlenek? Szellemi hontalanok? Mindenesetre és legfőképpen: láthatatlanok.