Elkezdtem olvasni, mi van a szökőnappal, hogy február 24. vagy február 29., de nem értek belőle egy büdös szót se. Azért belinkelem, hátha mások igen. De ha már értik, akkor nem fogják megnézni, na, mindegy. Azt hiszem, nincs meg az ilyen típusú elvont gondolkodáshoz szükséges szinoptikus kapcsolathálózatom. Vagy legalábbis elcsökevényesedett. Bár ahogy emlékszem, a bátyám hosszú órákon keresztül magyarázta egy madzag segítségével, hogy mi a kör kerülete és területe. Ültem a kisszéken, néztem, ahogy tekergeti a madzagot. A kör bezár, a kör kinyit. Mi ez, kérdezte, mikor a hokedli ülőlapján bezárt a madzagkör. Egy kör. És akkor most, kérdezte őszinte kíváncsisággal újra, miután kihúzta arcom előtt a madzagot. Azt mondtam, hogy egy madzag. Próbálkoztam még azzal is, hogy egy vonal, hátha így bejövök nála, de azt hiszem, azt kellett volna mondanom, hogy a kör kerülete. A pível már nem is próbálkozott, és nem hitte el, mikor később említettem neki, hogy a mátrixok szorzásában én vagyok a legjobb. (Semmi extra, számolás.)

     Rászoktam, hogy mostanában éhgyomorra nézem meg reggel a leveleimet. Elismerem, megvan ennek a maga rizikója, de valamiért megmakacsolom magam, és hiába a józanész intései, betöltöm az oldalt. Valószínűleg ez egy ilyen aszketikus gyakorlat lehet nálam, az önmagaság technológiája, ahogy F. mondaná. Mennyire hagyom magam felhúzni egy-egy rossz irányból kilőtt levél miatt, mennyire tudja elrontani a napomat. Hát, mit mondjak, van még mit tanulnom ez ügyben. Amitől például biztos, hogy ingerült leszek, az a spleen. A jól felhizlalt spleen, az életundor póza, ami mögött semmi egyebet nem tudok felfedezni az önsajnálaton kívül. És azt hiszem, kevés fárasztóbb dolog van a világon az így kifejezésre juttatott önsajnálaton kívül. Lehúz, kiszív és ráadásul tök meggyőző, olyannyira, hogy a végén az ember maga is elhiszi magának, mennyire szar ez az egész hercehurca, bele kell ebbe dögleni, annyira fáj. Fáj neki élni, és ahelyett, hogy kiröhögné magát, átérzi. Vagy megjátssza, hogy átérzi. Hát, én az ilyentől besavanyodok. Olyan leszek, mint a tavalyi ecetes uborka, plöttyedt és ráncos. És akkor most vegyük ehhez hozzá, hogy mindezt éhgyomorra kapom. Igaz, a kiegyenlítődés elve szerint olyan levél is érkezik, amiben csak úgy áramlik a szeretet, mint frissen lefőzött kávéban a tejszín.

     És mivel a nap is süt, ez utóbbi győz. A nap ezen mélyáramához kapcsolódik, hogy végül mégiscsak megveszem a piros cipőt. Már hetekkel ezelőtt kinéztem magamnak. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én olyan visszajáró típus vagyok. Úgy teszek, mintha egészen véletlenül épp arra járnék, és mikor már épp elmennék mellette, odaugrom, és az orromat a kirakathoz tapasztva megint megcsodálom. Mennyire gyönyörűen piros. És nekem az mennyire én vagyok. Nárcizmus ez a javából, és emberfeletti erő kell ahhoz, hogy az ember megállja, hogy ne tegye azonnal a magáévá. Önmagam igenlése, a fétis vonzereje. Hirtelen jött elhatározásból belépek a boltba. Mint aki csak úgy, szórakozottságból, mert épp nincs jobb dolga, betér egy kicsit szétnézni. Semmi komoly, nincsenek szándékai. Betér és körbejár. Nem, nem segíthet. Senki ne segítsen. Vagyok én bajban amúgy is. Járok körbe a polcok között, mint a holdkóros, de nem találom sehol. Nem az, mintha keresném, nem keresem. Nagyon erősen nem keresem, még véletlenül se. Amitől aztán egyébre se tudok gondolni. Már épp kijönnék, amikor a bolt egyik félreeső zugában meglátom. Eleinte csak simogatod. Leveszed, forgatod, az anyját. Hűde. Áá, nem lehet. A néni a sarkamban liheg. Annyira segítene. Duruzsol a fülembe, hogy milyen kis csinos, mennyire… mit tudom én. Felpróbálhatom, kérdezem félve, mint aki szeretné lebeszélni, hogy megengedje. Azok az erőszakos háziasszonyok jutnak róla eszembe, akik a zsúrokon telezabáltatnak sütivel. Na, csak még egyet, igazán… És hiába, hogy a jóllakottságtól már mindjárt kifordulnak a szemeid, nem hagyja. Csak még ezt az egyet. És elégedetten hátradől, ahogy szuszakolod, tolod, tömöd a fejedbe a rád kiszabott édes érzést. Felgyűrt nadrágszárral totyogok a polcok között. Hálistennek felemás zoknit húztam, következésképpen biztosan nem lesz pofám ahhoz, hogy a párját is felpróbáljam. Az én bolti szküllám azonban nem adja könnyen. Máris előszedi valahonnan a párját. Csak úgy mellékesen odaveti, hogy nem akarja ezt is felpróbálni. Keni fel, kenődik rám a mézmáz. Végül kifakadok, ha másként nem megy, így biztosan leszáll majd rólam. Szóval, a bosszúvágytól égve hirtelen felemelem a fejem, és a szemébe mélyesztem a tekintetem. Ezek után közlöm vele, hogy felemás zokni van rajtam, nem kéne erőltetni. Erre nevetni kezd, hogy ó, hát képzeljem el, az előbb az utcán az a nő, ő nem tudja, de tűsarkúban térdig húzta fel neccharisnyára a csíkos zokniját, ő már semmin nem csodálkozik. Jaja, edzőcipő öltönyhöz, mormogom megszégyenülten. Félelmetesen jó duma, van ennek írói vénája. Beetet ez itt engem, mint a szél. Perceken belül megalázva feszítek az utcán az új piros cipőmben.

     Délután, kihasználva a napsütés utolsó pillanatait, még kitekerünk a régi kikötőhöz. Gyakran kibiciklizek, más anyagból van ott a csend. A kövek között egy madár. Veréb, aminek olyan búb van a fején. Következésképpen nem lehet veréb, tehát pacsirta. Egy igazi búbos pacsirta. Ilyen.  Eltotyorászik kissé a kövek aljában. Nem az a félős típus, engedi, hogy sokáig nézzük.

     Az este Alföldi Robié, megnézzük a Nyugalmat. Bartis könyvét a múlt félévben olvastattam Irodalmi vágygépek órán, hatalmas viták és táblavázlatok. Én fanyalogtam, ők lelkesedtek. Egy idő után kezdtem azt érezni, nem etikus, hogy ennyire belerondítok az olvasmányélményükbe. A végén csak nem született konszenzus, én továbbra is fanyalogtam, ők pedig nagylelkűen megbocsátottak. Aztán meg is írtam az egészet, nemrég küldtem vissza a Jelenkornak a levonatot, de nem tudom pontosan, mikor hozzák. Az utolsó pillanatban mégis lemondtam a Pozőr Antikrisztus címről. (Önsajnálat, önsajnálat.)

     Szóval, Nyugalom. Középkorú hölgyek és urak ülnek be a mozi terembe. Nocsak. Házaspárok pl. Mi a fene. Olvastam Margócsy kritikáját, átfutott rajtam a botrány előszele, alapvetően mégis az volt a legsajnálatosabb, mennyire nem éreztek rá a film készítői a szövegben a filmre. Már a kezdőképnél valami rossz érzésem lett, akarom-e valóban ezt a képimplantációt? (Mindig ez van, ha adaptációt nézek.) Ilyenkor jövök rá, hogy olvasás közben berendezek egy teret magamnak. Sőt, nemcsak színterek, hanem arcok is. Mindez persze, nagyon törékeny, és semmiképp sem tudatos. Most viszont ezzel a képimplantációval felülíródik majd a saját filmem. Mindegy, ha már bevállaltam, legyen. De túl azon, hogy kinek mennyire jó/ütős/izgalmas/megrendítő stb. a könyv, a leghervasztóbb mégis az volt, mennyire nem érzett rá a film a saját lehetőségeire. Igaza van Margócsynak: állóképek sorozata az egész, mintha Alföldi sose látott volna filmet, és nem tudná, milyen lehetőségek vannak a műfajban. Néha mintha eszébe jutna, hogy van a retrospektív-emlékező áttűnéseknek bizonyos filmes technikája, amitől indokolttá válik egy-egy képsorozat, de nem igazán kívánt volna ilyen mélységekig hatolni. Nem terhelni a nézőt. Van itten ez a mértéktelen dugáskényszer, piszkos kis testi ügyek, tessék csak ezen élvezkedni. Vagy ami talán még jobb, felháborodni. Nem részletezem, lehangoló volt. Bartis helyében szomorú lennék, de hát ő különben is mindig olyan szomorú. Minden a helyére került volna?

     Éjszaka, hazafelé menet ez marad meg, ez jön elő, a szomorúság. A nem tudok én már erre mit mondani neked. Én már nem muzsikálok, csak egy jelet adok a gépnek, ő mutassa meg helyettem, ahogyan mozdul bennem a lélek. Kicsit félek. Ez a nap nincs is, szökő. Vagy nem?