Már reggel olyan emmásan szürke felhők vonulnak. Én ugyan ki nem dugom ma az orrom a lakásból. A mai napot pihenéssel töltöm, elég volt az elmúlt pár napot átbulizni. Igen, így is lehet mondani, bár őszintén szólva enyhén vádaskodónak tűnik, ráadásul nekem nem tűnt fel, hogy átbuliztam volna.

     Megkérdezte tőlem egyszer a fiúm, alkonyodott, az ágyon heverésztünk, és csak úgy odaszólt, hogy milyen volt éjjel a buli, ahova akkor mentem el, amikor ő eltávozott tőlem, mert egyik szavam alapján úgy ítélte, nem aludhatunk együtt. Erre én azt válaszoltam neki, hogy klassz volt, egy idő után már mindenki az asztalon táncolt. És hajnalban jöttél haza?, vetette oda, mintegy mellékesen. Igen, már hajnalra járt az idő, vágtam rá tétovázás nélkül, kicsit elnyújtva a magánhangzókat. Akkor megérte elmenni, folytatta tovább, és nem igazán lehetett eldönteni, komolyan elhiszi, vagy csak teszi magát. Aha, meg, válaszoltam én is ugyanabban a hangfekvésben, kicsit unottan, kicsit kelletlenül. Egyszer majd elviszel engem is?, erőltette a kérdezősködést, mire kertelés nélkül megmondtam neki, hogy nem hiszem, hogy érdekelné, mert csak pasik voltak. És jó volt vele az ágyban?, tért végül mégiscsak a tárgyra. Igen, jó volt, vetettem oda neki foghegyről. Szóval, te idegen pasikkal szórakozol, hát, ez szép, vonta le ugyanolyan fád hangon a következtetést. Igen, de miért mondod ezt ilyen szemrehányóan, mi a baj az idegen pasikkal?, kérdeztem nyújtózva. Erre kicsit csendben maradt, majd ugyanolyan hangon folytatva kitért arra, hogy akkor miért, hogy ő a fiúm, ha más férfiakkal szórakozom? Bár meg kell mondania, nem lehet valami nagy durranás az a másik, ha havonta egyszer veszem igénybe. Szordínóval pontosítottam kicsit a felálláson: az akkora élmény, hogy sokáig nem feledem, és gyakrabban nem bírnám elviselni. Majd megkérdeztem tőle, hogy mi van, ha ő az idegen, és a másik a pasim? Nekem határozottan megtetszett a gondolat, de őt hidegen hagyhatta, mert kijelentette, ha ő nekem nem a mindenem egyszerre, akkor én tegyek le róla. Nem akarsz te túl sokat?, nyammogtam álmos hangon. Nem, mondta anélkül, hogy felemelte volna a hangját.

     Írtam egy ilyen beszélgetést. Lehet tippelni, hogy igaz-e vagy kitaláltam. Ötvös Péter amúgy is azt mondta egyszer, ne legyek már hülye, egy napló akkor jó, ha fiktív. Melyek a fikció kritériumai? Annyira életszerű, hogy csak kitaláció lehet. Vagy annyira abszurd, hogy valós.

     Nem akarnám senki alá adni a lovat, de miért ilyen női ez a mára befutó viharciklon? Hogy megy ez? Kiáll a meteorológus a kapuba, látja messziről, ahogy közeledik az orkánerejű szél, kitárja a karját, és hangosan belekiáltja a messzeségbe, ó, szél, te, orkán, legyen a te neved mától EMMA. (Másnap felnyomja tetkónak az alkarjára, és szabadalmaztatja. Évekig jogdíjat szed minden Emmás tetkó után.) És mikor legközelebb arra jár a szél, honnan tudja, hogy épp Emma az? Miért nem Paula? Meg szerintem az Emma kicsit olyan trampli, semmiképp sem orkánnak való nő. Nehézkes, szőke szépség, vakítóan kék szemekkel. De kinek-kinek a maga Emmája.

     Skype-on mondja Feri, hogy pl. hozzá bemászott Emma az ablakon, és fél délután papírtörlőzött. Nekem sose jutna eszembe papírtörlővel feláztatni az ablakon beverő esőt. Ő meg, tessék, ül otthon, minimál techno, cigi, kóla, egy kevés 3D, lazulásképpen, és papírtörlő. Végülis nem panaszkodhat, házhoz jött a nő, ez az Emma, és még halat is hozott ebédre. Valahogy így sikerül összerakni a sztorit, vele egészen különös nyelvjárásban beszélek. Nincsenek ártatlan jelek. Pont. Lehet valami bájos abban, ahogy kapkodva mázolja, keni az esővizet a parkettán. A papírtörlő, ahogy slattyan a budiban. Én bezzeg tuti, hogy ronggyal vacakolnék. Áztat, csavar, áztat, csavar-ritmusban elpiszmognék vele jó darabig. De mondjuk, elég, ha csak annyit mondok, a családunkban kb. mintegy öt éve ismeretes a botra tekerhető felmosófej fogalma. Szombat esténként az épp soron lévő testvéri balfácán négykézláb kúszott végig a konyha kövén. Kötelező konyhafelmosási penzum. És akkor még rá is volt üvöltve, hogy ne térdelj nekem a kövön, fiam, mert kiverem a fogadat. Ez utóbbi nem komolyból, csak a nyomaték kedvéért. Meg aggódásból, hogy kikezd majd az öregkori reuma. A megjegyzés nyomán viszont tényleg guggolva tovább, áztat, csavar, mázol, áztat, csavar… Aztán kiteríted a felmosórongyot a fürdőszoba járólapjain. Undorító szokás.

     De anyám és a szemeteszsák se egyszerű eset. Úgy nőttem fel, hogy a szemetes alján mindig szarrá ázott újságpapír darvadozott a tojáshéj levében. A kávézaccot pedig mindig külön újságpapírba kellett csomagolni, és úgy kidobni. A mosogató alóli szekrényt, ha kinyitottad, azonnal ömleni kezdett rád a sok, régi újság. Anyám azonban pár éve hajlandó volt tudomást venni arról, hogy a technológia ugrásszerű fejlődésének köszönhetően mára már a nájlon szemeteszsák zseniális találmányával számolhatunk. De mivel az én anyám sose szerette a konformizmust, a szemeteszsákot meg egyenesen ki nem állhatja, magasról nem számolt ezzel. Szerintem az lehet a fenntartásai mögött (alatt?), hogy mindig legalább két számmal kisebbet sikerül neki venni, így aztán mikor megpróbálja rámasszírozni a szemetesre, szétszakad az egész cucc, ő pedig önelégülten előveheti az újságpapírjait, hogy micsoda szarokat gyártanak ezek, hát, nem jó ez semmire.

     Délután ráérősen előveszem a Pályi-beszélgetést. Ha ezt tényleg megcsináljuk, ha képesek vagyunk összerakni, állati izgalmas valami lesz belőle. Egyelőre azonban totál káosz – állandóan belehasítok a válaszaiba, hogy fog majd erre válaszolni, és az, amit mond, hogy épül majd be az alsó választömbbe, és miként fogjuk ezt az egészet összegyurmázni? És akkor még a hangzó anyag… Elpepecselek rajta, nagyon megnyugtató, hogy kedvemre kötekedhetek.

     Délután emmai súllyal nyom el az álom. Rá a Sinistrára. Azt álmodom, hogy kihullanak a fogaim. Az valami rettenetes. Valahova mennem kellett, Ádi diplomaosztójára, és akkor a nagy kapkodásban, hogy el ne késsek, egyszer csak kiköptem a fogamat. Berohantam a mosdóba, és a tükörben láttam, hogy minden elülső fogam nem is az, hogy lóg, hanem hogy nem tartja már semmi. És az érzés olyan valóságos, hogy hiába ellenőrzöm ébredés után a nyelvemmel, megvan-e mind, még órák múlva is ott sunyított a rossz érzés.

     Lehet, hogy ez is rásegített, de Németh Gábor hetiend ajánlójától az az egészen homályos gyanúm támad, hogy megint belekeveredtem valamibe. Vagy paranoiás vagyok. Ándungom sincs, hogy most melyik. Az utolsó önidéző mondatából képtelen vagyok ugyanis kihámozni, mégis határozottan olybá tűnik, a linkjeim miatt bűzlik valami a disznók közt az ólban. Idekopizom, talán úgy egyszerűbb. Érdemes a linkeket is követni, ez amúgy szó szerint is igaz, hogy régi önmagamtól lopjak, aki disznók közé keveredik, néha gyöngyöt talál a korpában.

     No, lássuk csak. Hogy disznók közé keveredtem volna, és a linkjeimmel mindenkit berántok? De nem baj, mondja Németh Gábor, mert igaz, hogy disznók közé keveredtem, de gyöngyöt találtam a korpában? Vagy én vagyok a korpa? Vagy a disznók? A gyöngy? Vagy egyáltalán nem kell félni semmitől, olvasni és írni bármikor lehet, mert korpa közt is mindig van gyöngyből tisztabúza? És most, hogy őt is belinkeltem, módosul a felállás? Persze, lehet, hogy ez valami figyelmeztetés. De akkor miért nem értem? Akik viszont értik, biztosan tudják, miről beszél, tehát felesleges felhívni rá a figyelmüket. Az írók (és régi önmagukhoz való viszonyuk) néha esküszöm, hót kifürkészhetetlenek.

     Agatha Christie ehhez képes lepkefing. A Káoszban meg direkt a rosszfiúnak drukkolok. Igaz, elég sokáig elhiszem, hogy ő a jó. Ajó…