Nem tudom már, a heti robot végével kecsegtető pénteki nap volt-e vagy éppen a borzalmas hétfők közül való, amikor ez történt. Elég az hozzá, hogy válság és mély depresszió uralta a földet. A svájci bankárok zsebeiben kuncogott a krajcár, alig jutott nekik betevő magánrepülőkre meg kaviárra. Ez persze régen, még az Európai Unió idejében volt, manapság olyan nehéz elgondolni effélét, mint a Szovjetuniót vagy a szűznemzést.
   
Úgy esett, hogy találkozott egymással Pécsen egy amerikai tudós, egy orosz KGB-ügynök és egy állástalan magyar bölcsész. Bizonyos értelemben tudományos tanácskozásra jöttek össze: mindegyiknek a válság volt a szakterülete. A Nobel-díj várományos amerikai közgazdász az összeomló piacok játékelméletével foglalkozott, amit gyakorlatban főként a kelet-európai valutákkal szembeni spekulációkban igyekezett hasznosítani. Az orosz Afganisztántól Csecsenföldig sok helyen megfordult már, elsőosztályú válságteremtő képesítéssel rendelkezett. A magyar bölcsész eredetileg filozófiát tanult, majd politikai beszédíróként kereste a kenyerét, végül az általa írt beszédek hatására annyira elmélyült a válság az országban, hogy elvesztette a munkahelyét.
   
Mivel semmi társadalmilag hasznosabb nem jutott eszükbe, beugrottak a „Három Rettegő Menedzserhez” címzett fogadóba. Az amerikai a Harvardon professzorkodott, most azonban éhes lett, és rögtön három Big Macet rendelt. Magyaros vendégszeretettel tálalták neki a jóféle junkfoodot, amit ő akkurátusan miszlikbe vágott, majd a kést letéve a villával lapátolni kezdett.

Az orosz zakuszkit, szoljankát és vagdalt zrazit kért. Ezzel ugyan nem sokra ment, mert a magyarok nagy része állandóan bukásra állt orosz nyelvből az iskolában – ki tudja, miért, végül mégis az oroszok buktak meg Magyarországon. Akárhogyan is, hoztak neki egy kis vodkát, azzal elvolt egy ideig. Ahány kvász, annyi szokás – gondolta az orosz, és visszatolta a Magnumot a hóna alá kötözött fegyvertáskába.
  
A magyar bölcsész halálpontosan tudta, hogy egy fitying sincs a zsebében, erre szinte bármikor nagy összegben mert volna fogadni. Abban viszont bizonytalan volt, vajon nem rejtőzik-e néhány szakszervezetileg kiharcolt ételjegy a tárcájában, amit még legutolsó munkahelyéről, egy időközben felszámolt kulturális alapítványtól hurcolt magával. Egy ételem, egy halálom, mormolta, és a pacalra szavazott. Amikor kihozták, a pacal gőzölgő illatába emelte a fejét átszellemülten. Ha hiszik, ha nem, egyik külföldi sem fogta menekülőre a dolgot. Egy KGB-ügynöknél ez nem nagy kunszt, kemény fickó volt, megszokta az életveszélyt, egyszer például tadzsik birkaszem levest is evett már. Az amerikai felmenői közt meg az ukránoktól az olaszokon át a feketeláb indiánokig terjedt a skála, családi ebédeken látott már sok érdekeset, csak megszokásból rendelt mindig hamburgert.
   
Így eddegéltek, iddogáltak, nem beszéltek. Nem beszéltek a forint gyengüléséről, a kaukázusi helyzetről vagy az amerikai befektetési alapok kockázatos portfólió kezeléséről. Nem beszéltek egy szót sem a világválságról, hanem végül boldogan ment ki-ki a dolgára. Egyikük a Wall Street irányába, a másik Csecsenföldre, a magyar bölcsész pedig a közmunka program keretében füvet kaszálni.