hirdetés

A 2000 elengedése

2016. június 20. - 2000 folyóirat

Elengedni valamit annyi, mint a búcsúzásban érzelmileg leválasztani magunkat róla. A búcsú – az elengedés ritualizálása. Visszavonni a tárgyból libidónkat vagy egónkat, befejezni a „tárgy-megszállást”... – Elfolyóirat című sorozatunkban ezen a héten a 2000 folyóirat naplóját olvashatják. Az első bejegyzést Szilágyi Ákos írta.

hirdetés

Nyilvánvaló, hogy aki ezekben a hősies napokban, midőn a futball-világ védbástyája − a magyar válogatott − Európa határainál megállította a futball-hitetlenség, e legrosszabb pogányság terjedését, szóval, aki ezekben a napokban nem az EB-ről és a magyar nép futball általi csodás megváltásáról ír, az nemcsak sehonnai bitang ember, de hitetlen kutya is. Szerencsére, két-nulltól dagadó honfikebellel elmondhatom, hogy a 2000 (amely már címével előrevetítette a nagyszerű jövőt: a 2:000-t!), szóval, hogy lapom összes ex-futballista, posztfutballista és még-ma-is-futballista szerkesztője – úgy is, mint a szuverén sportállam hű alattvalója és úgy is, mint a focizmus-stadionizmus elkötelezett híve − két hete egyfolytában piócaszemekkel tapad a képernyőre, jószerével le sem lehet fejteni róla őket, süketek és vakok mindenre, ami a világban, e lényegtelen helyen történik, még egymás számára is elérhetetlenek: emilekre nem válaszolnak, telefont nem vesznek föl. Nekem legalábbis ez idő alatt még nem sikerült kapcsolatba lépnem velük, remélem, azért jól vannak, nem felejtették el, hogy lapjuk megszűnik – e héten jön ki a 2000 búcsúszáma −, nem feledkeztek meg a szám sajtóbemutatójáról most csütörtökön az Írók Boltjában, valamint a 2000 búcsúestjéről június 25-én, este 7-kor a Stúdió K-ban. Nemcsak azért sorolom föl itt mindezt, hogy hírül adjam a litera olvasóinak, hanem, hogy ezen a módon is üzenjek szerkesztőtársaimnak − futballnézéstől elfakult fejű kisgyerekeknek –, hátha két meccs között a szünetben, vagy legalább amikor ebben az általuk is írandó literás blogban rájuk kerül a sor, beletekintenek blogindító jegyzetembe. De ki olvas, és pláne, ki ír – ki az a hülye? – blogot, amikor meccseket is nézhet? Talán majd egyszer, ha bekövetkezik a világvége és valamelyik következő körben a magyar csapatnak – ennek az új aranycsapatnak, vagy, legalább ezüstcsapatnak − búcsút kell vennie az EB-től, aminek már puszta gondolatától is eliszonyodva megáll a józan magyar középosztályi ész. Most még csak egy másik válogatott − troupe d’elite − búcsúzásának ideje jött el, mely csupán a magyar folyóirat-bajnokságon vett részt idáig, és – a magyar válogatottal ellentétben − nem rúg labdába többé. A 2000 válogatott csapatáról beszélek.

Leghelyesebb talán, ha mindjárt elébe is megyek ennek a búcsúnak. A Nagy Búcsúnak. Hiszen ez illik a Nagy Korszakhoz, amelyben 2010 óta élnie adatott mindenkinek széles e hazában: Nagy Ország, Nagy Állam, Nagy Futball, Nagy Politika, Nagy Nemzeti Bank, Nagy Liget-projekt, Nagy Köztéri Szobrok, Nagy Középosztály, Nagy Lenyúlás, Nagy Korrupció, Nagy Szegénység. Big is beautiful. A nagyság bizonyos értelemben hazafias kötelesség. Minden megalkuvás a kicsiséggel, minden kishitűség, kisszerűség, a Nagyság, a Nagyrahivatottság minden kisebbítése – hazaárulás, defetizmus, lázadás a törvényes kormány ellen. Ha föl akarunk nőni Korunkhoz, márpedig mást sem akarunk inkább, mint fölnőni hozzá, akkor mi sem érhetjük be kevesebbel, mint egy országra-világra szóló nagy-nagy búcsúval. Egyenesedjünk föl hát, mutassuk meg magunkat teljes nagyságunkban, lépjünk túl az akadémiai törpék mai kocsmáján az abszurditásig, és tovább, s úgy vegyünk búcsút a világ népeitől, akik a sírt, hol folyóirat süllyedt el, veszik körül, ahogy az egy Nagy Korszak Nagy Magyar Folyóiratához illik. Ezen vagyunk. Sőt, ezen vogymuk!

Mindenekelőtt, emlékeztetnék rá, hogy a 2000 Kárpát-medencei Bazi Nagy Búcsújának ünnepi keretét a Budapesti (Nagybudapesti!) Búcsú adja, amelyet 1991 óta – Magyarország „ideigtartó” büntetésének megszűnése: az ideiglenesen-itt-állomásozó-szovjetcsapatok távozása örömére – rendezett meg a főváros szabaddemokrata önkormányzata minden év utolsó júniusi hétvégéjén, ebben az évben tehát június 25-26-án rendezné meg, ha még lenne Búcsú, nem vett volna búcsút a Búcsútól is az új, sem nem szabad, sem nem demokrata, viszont Nagy és Szuverén önkormányzata. A mi Nagy Búcsúnk szempontjából azonban ez nem oszt és nem szoroz: a Budapesti Búcsú kerete történelmi és eltörölhetetlen.

Minden búcsú azt jelenti, hogy elengedünk valamit. Ezért is lett egykoron a latin indulgentia magyar megfelelője a katolikus egyházban − a búcsú, vagyis a büntetés elengedése, és vele együtt a bűnöktől való búcsúvétel. A bűnöket Isten engedi el, de az Egyház által. Isten persze nem minden bűnt enged el, csak azokat, amelyeknek a büntetése „ideigtartó”: ezt az időt nem kell leülni a pokolban. Az örök kárhozatot maguk után vonó főbenjáró bűnök alól ezen a módon nem eszközölhető ki felmentés. De a hangsúlyt ezúttal – bár lenne rá ok, több, mint elég − nem a bűnre és büntetésre, hanem az elengedésre helyezem.

A Budapesti Búcsú eredetileg, vagyis 1991-ben, nem csupán a szovjet csapatok elengedését, hanem a múlt, egy egész rendszer, egy egész korszak, a történelmi rossz elengedését (nem utolsósorban a politikai bűnök elengedését) is magában foglalta. Más kérdés, mennyire tudta-akarta a valóságos életben, a hétköznapokban, a beidegződésekben is elengedni a magyar társadalom azt a világot, amelybe 1956 után kénytelen-kelletlen belepréselődött, belenőtt, beleszületett, és amelyben valamiképpen benne van még ma is, ha persze másként is, mint régen.

Elengedni valamit annyi, mint a búcsúzásban érzelmileg leválasztani magunkat róla. A búcsú – az elengedés ritualizálása. Visszavonni a tárgyból libidónkat vagy egónkat, befejezni a „tárgy-megszállást” (ahogy a szovjet vezetés fejezte be 1991 júniusában, amikor politikai libidóját visszavonta Kelet-Közép-Európából). Persze, a legjobb az lenne, ha eleve nem is engednénk a tárgy-megszállás csábításának, ha nem ragadnánk hozzá saját intézményes helyeinkhez, teljesítményeinkhez, szerzeményeinkhez, vívmányainkhoz, eredményeinkhez, ha nem engednénk meg, hogy az elismerés, a siker, a hírnév hatalommá és tekintéllyé keményedjen rajtunk, ha szabadok maradhatnánk saját intézményesülésünkkel szemben. Ez esetben semmit nem kellene elengednünk, nem kellene megtanulnunk, hogyan lehet, és mikor kell elengedni valamit. De ez talán csak a világról levált szenteknek vagy a misztikusoknak sikerülhet. Mi azonban emberek vagyunk, sötét erők. Akaszkodók és kapaszkodók. Még az életet sem akarjuk, merjük, tudjuk elengedni, pedig ezt végképp csak „halálra ráadásul” kapjuk.

Elengedni valamit – akár kellő időben elengedni, akár egyáltalán elengedni − tudni kell. Tulajdonképpen nincs is más életművészet, mint ez: időben és kellő eleganciával elengedni azt, amivel évek, évtizedek alatt azonosultunk, összenőttünk, amit magunkénak tudtunk vagy tekintettünk. Nem mindig könnyű ez, de annál nehezebb, minél kevesebb erőnk – vitális erőnk, képzelőerőnk − maradt az újrakezdéshez. Ugyanakkor nem elengedni, tíz körömmel kapaszkodni valamibe − presztízsbe, sikerbe, hatalmi helyzetbe, saját teljesítménybe −, ami már mögöttünk van, ami már megvolt, ami készen van, és tovább már nem igényli a mi részvételünket, létezik, működik nélkülünk is, nemcsak szánalmas és nevetséges igyekezet, nemcsak az eleganciát és nagyvonalúságot nélkülözi, hanem terméketlen és életellenes is, és mindig kudarccal végződik.

Elengedni és félreállni. Elengedni és kivonulni. Elengedni és tovább állni, új feladatok, célok felé nézni, új dolgokba kezdeni. Mert ne tévesszük össze az elengedést a meghátrálással, a beletörődéssel, a megalkuvással: nem magunkat engedjük el és nem az életből vonulunk ki, ellenkezőleg: magunkat szedjük össze és a halálból vonulunk ki. A dolgok, intézmények, javak elengedése éppen annak a feltétele, hogy kitartsunk az igazság, a közös ügyek, a szellemi értékek, az élet mellett. Az elengedés nem lemondás, hanem szabadulás a dolgok és körülmények, az intézményesült pozíciók és szerepek fogságából, hogy újrakezdhessük saját életünket, vagy legalábbis újra kezdhessünk magunkkal valamit.

A 2000 búcsúja tehát nem más az én olvasatomban, mint a 2000 elengedése. A laptól minden anyagi támogatást megvonó, politikailag vezérelt adminisztratív önkény természetesen akkor is az marad, ami, ha ezúttal – számomra legalábbis – megkönnyítette annak a folyóiratnak az elengedését, amelynek alapításában 1989 áprilisában részt vettem és amelyet közel három évtizedem át társaimmal a bajban csináltam, ahogy tudtam. Legalább nem fenyegeti most már szegényt a mumifikálódás veszélye.

A 2000 egy duplaszámmal, tehát kétszeresen is búcsút vesz a nyomtatott világtól és hűséges olvasóitól, akik, ha egyre fogyatkozva is, mindvégig kitartottak mellette és a szellemi szabadság ügye mellett Magyarországon. Hogy aztán a 2000 halála után lelke csakugyan átköltözik-e a képernyő túlvilágára, az online mennyországba, és oszló-foszló papírteste az elektronikus kép romolhatatlanságába öltözik-e, az már egy másik történet, amely a 2000 halálán − számomra, aki nem hiszek a nyomtatott folyóiratok elektronikus feltámadásában − mit sem változtat. Végleg, teljesen és derűs szívvel engedem el a 2000-t. Szép volt, jó volt, elég volt. Azt a kevés aktív életidőt, ami még hátravan, más haszontalanságokra akarom fordítani, mindenekelőtt arra, hogy szerzőként is elengedjem mindazt, ami még nálam van, de nem az enyém. Nem magamnál, szerzői nevem jogosított kizárólagosságának égisze alatt akarom tudni könyveimet, verseimet, tanulmányaimat, hanem a Net végtelen, nyitott és közös terében – szabadon elérhetővé téve és megosztva mindenkivel, akit illet. Mindent egy lapra tenni fel – ez a szerénytelen mottója ennek a végső elengedésnek −, de ez a lap már csak egy honlap, nem a 2000.


Szilágyi Ákos

2000 folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.