A Baleset napja – Komolyan semmi

2005. június 30. - Sarankó Márta

“Nem használ komolyan semmi, csak rövid időre” – egy régi sellyei tábor mottója kering a fejemben, amit Weber Kristóf dallamára énekeltünk hajnali szerenádként, meg egyébként is. Oda is vittem magammal fáslit.

             Minden évben van egy olyan időszak, amikor vigyázni kell, mert érezhető, hogy nemsokára jön a Baleset. Általában május-június körül, de lehet, hogy később. Vannak előjelei. Az ember csak úgy megy az utcán, és megbotlik, minden ok nélkül: se lépcső, se gödör, se szegély, semmi. Ilyenkor már óvatosnak kell lenni, nem szabad túl gyorsan menni, nemcsak biciklivel, gyalog sem. Körülnézni többször. Minden lámpás és lámpa nélküli, zebrás és zebrátlan kereszteződésnél megállni, még akkor is, ha nem jön semmi. Nem jön semmi, csak a Baleset, elkerülhetetlenül. Bokaficam a Balatonnál, könyökzúzódás Németországban, térdkalácstörés a Nagykörúton, csuklórándulás Kelenföldön. Bicsaklás, repedés, ínhúzódás. Nem kell hozzá semmiféle különös állapot, bármikor megtörténhet: váratlan, de mégsem meglepő. Olyan, mint amikor elütött a busz – valamiért azt is lehetett érezni előre. 
            Többször is elütött majdnem, de csak egyszer igazán, pont akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá, nem is én voltam a hibás: csak álltam a járdaszigeten és vártam a villamost. Aztán egy hirtelen ütés, és már a földön feküdtem, a fejem felé pedig nagy, lassan guruló kerék közeledett. A kerék az utolsó pillanatban megállt, és akkor tudtam, hogy ez volt az: elütött a busz, most már vége, nem lesz többet ilyen.
            A Balesettel más a helyzet, az megismétlődik – egy kicsit másképp – minden évben. Ebben csak az a jó, hogy mindig van otthon megfelelő, gyorsan ható zúzódáscsökkentő kenőcs tavalyról. Egy kis maradék. Nem kell azonnal a gyógyszertárba menni, amikor az ember egyáltalán nem is tud menni. Vagy lehet, hogy tud, de nincs kedve. A Baleset majdnem mindig este történik, de ha napközben ér utol, eredménye akkor is csak másnapra derül ki. Hogy mennyire súlyos. 
           Többnyire nem kell hozzá orvos, elég a borogatás, a fásli, meg a hatékony kenőcsök. A szervezet öngyógyító, még egy repedt térdkalácsot is képes a környező területek dagadása által a helyén tartani úgy, hogy jól forrjon össze. Persze az ilyesmi már eléggé korlátozza a mozgást. Az ember irigykedve nézi a többieket, akik csak úgy egyszerűen felveszik a nadrágjukat, sőt, leguggolnak, fűre telepednek, autóba szállnak, bicikliznek, főleg.
           Ha a Baleset olyan súlyosnak bizonyul, hogy több napra is korlátozza a mozgást, az ember lakótársai, vagy ha ilyenek nincsenek, telefonon elérhető barátai segítségére szorul, akik általában készségesnek mutatkoznak ilyen esetekben, szerencsére. Hoznak borogatószert meg kenőcsöt, nem tesznek megjegyzéseket a lakásban (persze csak a Baleset miatt) uralkodó káoszra, inkább a Baleset elkerülhetőségére vonatkozó érdekes elméletekkel állnak elő. A Baleset azonban elkerülhetetlen, bármennyire is vigyáz az ember. Ennek legfőbb bizonyítéka az az eset, ami még a régi, galériás lakásomban történt egy balesetgyanús időszakban – amit sikerült aznap is elkerülnöm (gondoltam elégedetten akkor). Otthon már az ágyamban feküdtem, majdnem el is aludtam, amikor eszembe jutott, hogy lent felejtettem egy telefonszámot, amit korán reggel fel kell hívnom. Gondoltam, lemegyek érte, nehogy elfelejtsem. Öt éve laktam abban a lakásban, de soha nem estem le a galéria lépcsőjén, csak akkor. Közepesen súlyos eredménnyel.
           Az idei Baleset június harmincadikán, este tizenegy tájban következett be, enyhe térdzúzódással. Elég lesz hozzá a tavalyi kenőcs.
A Balesetben az a jó, hogy megállít, és enged gondolkodni, akár súlyos, akár nem.
           A Balesetben az a rossz, hogy nem használ komolyan, csak rövid időre.

Sarankó Márta