A balkezes csésze

2009. március 30. - Csáki Judit

Számos minoritásnak vagyok én a tagja (lehet, hogy csupa minoritásnak?), ezek egyike a balkezesek csoportja. Nem nagy ügy – leszámítva, hogy a világ jobbkezeseknek van kitalálva.

Normális vasárnap volt – kéne tudnom persze, milyen másnak a normális vasárnap. Nem mentünk el úszni, noha terveztük; nem mentünk el futómuskátlit venni a gangra, noha terveztem; viszont ebéd lett főzve, noha ezt nem terveztem. Nem bántam az esőt – Dickenshez végülis illik. Nyakig merültem a Két város regényébe.
S. nagyjából egész nap a politikát követte és taglalta, levelezett és telefonált – de mivel csak izgatott és involvált, de nem ideges, hát nem is idegesít. Tájékozva vagyok legalább – olykor napokig nem ez a helyzet. És noha semmi nem történt ma – mármint a politikában -, ami akár a legcsekélyebb derűre vagy derűlátásra adna okot, nálunk bizony derűs és jókedvű volt a nap. Nevetős.
Kávét ittunk balkezes csészéből. Nem vicc: a csésze füle úgy van „dizájnolva”, hogy bal kézre áll kényelmesen, úgy lehet jól megtámasztani. A csészét Zs. hozta egy jó nevű, patinás belvárosi cukrászdából, miután kávét rendelt, és hajszál híján magára öntötte az egészet. És akkor átvette a csészét a bal kezébe… A patinás cukrászda tulajdonosának persze fogalma sem volt róla, hogy a dizájnos fül egy törpe kisebbségnek lesz csak kényelmes – mondanám, hogy vigyázzanak, ha ebben a cukrászdában kávéznak, de nem mondom, mert nem akarom leírni a nevét. Vigyázzanak mindenhol, ahol dizájnos fülű csésze van.
Számos minoritásnak vagyok én a tagja (lehet, hogy csupa minoritásnak?), ezek egyike a balkezesek csoportja. Nem nagy ügy – leszámítva, hogy a világ jobbkezeseknek van kitalálva. Tessék kipróbálni: kinyitni a konzervet a konzervnyitóval, kihúzni a dugót a dugóhúzóval, húst vagy zöldséget aprítani a féloldalasra élezett késsel, elvágni bármit az ollóval. Fölkenődni minden forgóajtó üvegére, mert ellenkező irányba kezdjük el nyomni, állni tétován a létra tetején, és azon tűnődni, hogy beszorult-e a villanykörte, vagy csak fordítva próbálom csavarni…
Meg lehet ezt szokni, főleg, ha muszáj. A balkezes végtére is ügyesebb; eleve küzdésre van kondicionálva, méghozzá úgy, hogy észre se vegye, hogy megint megbirkózott valamivel. Csupa sikerélmény az élet. És tartogat kellemes meglepetéseket: amikor kitaláltuk a Revizort, leültünk hárman – Tamással és Ferivel –, hogy összeírjuk a leendő szerzőket. Mindhárman balkézzel ragadtunk tollat…
Még régen elhatároztam, hogy legalább a közvetlen környezetemben a balkezesség lesz a törvény: lett nekem balkezes bicskám, késem, ollóm, dugóhúzóm – és most már kávéscsészém is. Fordítva van rajtam az öv, a jobb csuklómon hordom az órát, átállítottam a komputer egerét (és kajánul nézem, ahogy szenved vele minden jobbkezes), a lakásfelújításnál megfordíttattam az ajtókat – kézre esett minden, és nemcsak nekem, hanem a szintén balkezes S.-nek is. És akkor született egy jobbkezes gyerekünk… Beletelt néhány évbe, míg elhittem – addig szorgosan nyomtam mindent a bal kezébe, hátha… –, aztán vettem megint mindenből normálisat: jobbkezest.
Szóval nekem ez a minoritás-ügylet nem lesz nagyon nehéz, ha fokozódik itten a helyzet…
Este az Operába mentünk – a közönség tekintélyes hányada az előző napi Jaroussky-koncertről jött át –, Haydn: Orfeusz és Euridiké, avagy a filozófus lelke című operáját néztük, Zsótér Sándor rendezésében. Értem én, legalábbis érteni vélem azt a fajta színházat – bár távolról sem minden részletét-elemét –, amit Zsótér csinált ebből az operából, csak nem ragadott magával, nem kötött le, pedig Rost Andrea és a vendég Kenneth Tarver igazán csodásan énekelt, mondom én, a laikus. Nem volt nagy szerelem, tehát nagy tragédia sem, az alvilágban Orfeusz meg sem próbálta visszaszerezni az ő Euridikéjét: gyorsan ránézett, és ezzel el is lett szúrva az egész, ráadásul ezt is csak olyan tessék-lássék bánta… Kíváncsi vagyok tanult kollégáim kritikáira – hátha rájövök, mitől maradtam én kívül ezen az estén. Nem egyedül egyébként: megint volt némi „búúúú”, amikor a végén Zsótér is kijött a színpadra meghajolni; de most – ellentétben a Mundruczó-rendezte Kékszakállú… utáni „búzással” – nem éreztem lelki közösséget a nem-tetszést nyilvánítókkal. Vagyis úgy éreztem, ők nem azért búznak, amiért nekem nem tetszett. Ilyen is van.
Utána elmentünk Orbán Juli születésnapjára a mindig barátságos Nyitott Műhelybe – épp vége volt a zenés-műsoros köszöntésnek, mikor odaértünk, ezt sajnáltam, tényleg. De a tortát éppen akkor vágták föl; a gyümölcsösből kis tanakodás után végül nem ettem, mert az a döntés született, hogy tán eper van benne (tessék, még egy minoritás: eper-allergia), de volt csokis, ezzel kapcsolatban viszont inkább függőségről számolhatok be…
És volt még zene is; kuplé, operett, Darvas-Várady-dalok, Cseh Tamás. Lici fáradhatatlan – és fáradhatatlanul jókedvű; zongorázik, énekel, Pali fütyül, ugyancsak fáradhatatlanul. Aztán leginkább kórusban énekeltünk, egymást segítettük ki a szövegekkel – finom hangulat volt, és Orbán Juli is örülni látszott. Csuda egy társasági ember, mindenki szereti és mindenkit szeret; tud kérdezni, válaszolni, és figyel az emberre – Isten tartsa meg sokáig.
Itt a napló vége – úgy látszik, ilyen egy hetem.

Csáki Judit