hirdetés

A csapatmunka örömei

2015. április 14. - Budapest100

Volt ház, amely egyetlen lakó révén vett részt, másutt mindenki összefogott. A végén megtörtént az áttörés, hiszen ötven budapesti épület nyitott ki az első évben. – Ezen a héten az idén április 18-án és 19-én immár ötödször jelentkező Budapest100 szervezői írják a naplót a Literán. Másodikként Somlyódy Nóra újságíró, a KÉK – Kortárs Építészeti Központ kurátora idézi föl az első Budapest100 szervezését és hangulatát.

hirdetés

Ránki Júlia: Emlékszel még, hogyan kezdődött a Budapest100? Te voltál az első projektvezető.

Somlyódy Nóra: 2011-ben voltaképpen nem is volt projektvezetőnk. Hatfős csapat voltunk, hárman az OSA-ból (Nyílt Társadalom Archívum), hárman a KÉK-ből (Kortárs Építészeti Központ). Együtt találtunk ki mindent, félnapokat ülve a kávénk felett. Az alapötlet Rév Istvántól, az OSA igazgatójától származott, aki az archívum épületének, a Goldberger-háznak a századik születésnapját szerette volna megünnepelni. Nem egyedül, hanem a többi százéves budapesti épülettel közösen. Ez egyszerű feladatnak tűnik talán, ám egyáltalán nem volt az. Hiszen nincsenek olyan források, amelyek alapján koruk szerint listázhatóak lennének Budapest épületei. Létezik ilyesféle nyilvántartás a pesti belső kerületekről, de egyébként ismeretlen a terep. Ebbe a kutatómunkába Tamási Miklós (aki többek között a Fortepan gazdája) és Lénárt András történész fogott bele. Amikor csatlakoztam, nagyjából készen volt egy némiképp kompromisszumos lista. Bizonyos házakról azt lehetett tudni, hogy a terveikre száz éve került pecsét, másokról azt, hogy az alapkőletétel történt száz évvel azelőtt, megint másoknál az átadás ideje esett igazolhatóan 1911-re. Ezeket mind felvettük a százévesek közé. Létrejött egy honlap is a házak, tervezőik adataival, de még nem tudtuk, hogy három hónappal később, az év századik napján hogyan lesz ebből közös Budapest100 ünnep.

A Palatinus házaknál így készült az első felirat - Fotó: BlaumannEdit

RJ: Oknyomozó újságíró voltál a Magyar Narancsnál, és akkor épp a Kortárs Építészeti Központban dolgoztál. Hogy találtak rád?

SN: 2010-ben jelent meg A Balkán kapuja? – Pécs Európa Kulturális Fővárosa című könyvem, amit Rév István is olvasott, és aminek egyik fő vonulatát az építészeti beruházások és azok nyilvános diskurzusa adta. A KÉK-es projektjeink mögött is az a nem titkolt szándék állt, hogy elősegítsük az építészet közüggyé válását. A KÉK létrehozásakor, azaz éppen tíz éve egyébként, ez még vágyálomnak tűnt. Ma – szerintem nagyban éppen a BP100 és hasonló programoknak köszönhetően – sokkal jobb a helyzet. Én sem építészként csatlakoztam a KÉK-hez, hanem kommunikáció szakos bölcsészdiplomával és újságíró háttérrel. Mindig szerettem benne lenni annak a városnak a sűrűjében, ahol éltem, általában Budapesten. Tehát éppúgy érdekelt, hogy milyen rendszerszintű problémákból ered az, ha a város rosszul működik, mint az, hogy félreeső udvarokban milyen történeteket mesélnének a budapestiek a helyről, ahol élnek, ha kérdeznék őket. Érdekelt, hogy egy ilyen kritikus időszakban Budapesten hogyan ragadható meg a város átalakulása. A százéves budapesti házak ünnepének ötlete ezért aztán nagyon közel állt hozzám. Amikor Tamási Miklóssal először összeültünk, azt kellett kitalálnunk, hogy a házlistától hogyan jutunk el a lakókig. Szerencsére a KÉK berkeiben volt erre tapasztalat, minden KÉK-es projekt önkéntesek munkájára épült, és a BP100-ból is így lett az, amilyennek ma ismerhetik az emberek.

Ismerkedés az akkor még látogatható Párizsi udvarral – Fotó: Blaumann Edit

RJ: Összekötő kapocs lettél az OSA és a KÉK között?

SN: Én KÉK-es színekben csatlakoztam. Így került a projektbe a szintén KÉK-es kurátor, Kiss Gergő is, aki városi sétákat szervezett a BP100 két napjára, és ő kötötte össze a mi programunkat a Műegyetem egyik alkotóhetével. Az építészhallgatók tablókat készítettek az érintett házakról, a lakókkal közösen gondolkodtak a ház áttervezéséről vagy az épület történetét mutatták be. Így sok ház kapott valami egyedi emléket is a századik születésnapjára. A másik kulcsfigura Tornyánszki Éva lett, akkor még művészeti menedzser hallgató a MOME-n, aki az önkénteseket fogta össze. (Az ő netnaplóját április 18-án olvashatják itt. – A szerk.) Ők szervezték meg az egyes házak programjait a lakókkal közösen. Hihetetlen energiákkal dolgoztak, az ötlet onnantól telt meg élettel. Mindenki önkéntes volt, a meglévő munkája, tanulmányai mellett foglalkozott a Budapest100-zal.

RJ: Sosem volt kétséges, hogy sikerülhet, amit kitaláltatok? Hiszen minden házat gondosan zárva tartanak ebben a városban. A városi civil ünnep mint forma teljesen új volt, a városi séták mai dömping-kínálata sem létezett még.

SN: Rögtön az elején azzal szembesültünk, hogy nem magától értetődő, hogy minden ház értékes és érdekes. A postaládákba egyenként kézbesített meghívólevelünk valahogy így kezdődött: „Tudja-e, hogy Ön 100 éves épületben lakik?” Az emberek többnyire tőlünk értesültek arról, hogy százéves a házuk. Az első „lakótalálkozóra” kevesen jöttek el. Mintha elfogytak volna az egészséges lokálpatrióták Budapestről. Az emberek azzal érveltek, hogy a házuk rozoga, még a háborús sérülések is látszanak, és különben sem lakott ott soha híres ember. Vagyis a nagybetűs történelem csak átsöpört rajtuk. Minket annyira nem foglalkoztatott, hogy Budapest ismert történetéhez milyen adalékokkal tudunk hozzájárulni a BP100 révén, az sokkal inkább, hogy hozzáférhetővé tehetjük a magunkhoz hasonló budapesti polgárok privát történeteit. Úgy láttuk, a házak többségében nem működött igazi közösség, tehát ha egy lakó úgy gondolta, szívesen csatlakozna, vállalnia kellett a lakóközösség meggyőzését is. Volt ház, amely egyetlen lakó révén vett részt, másutt mindenki összefogott. A végén megtörtént az áttörés, hiszen ötven budapesti épület nyitott ki az első évben. A minimum elvárásunk az volt, hogy a kapuk álljanak nyitva. Ehhez képest végül piknikkel, koncerttel, előadással, a pincétől a padlásig és a rejtett belső kertekig szabad bejárással várták a lakók az embereket. Fantasztikus tetőtereket mutattak meg, a pincékben gépmatuzsálemekkel dicsekedtek.

Király utca – szivattyú a pincében

A programnak kétségtelenül maguk a lakók lettek a főszereplői, akik beengedtek a lakásukba, és elmesélték az életüket. Például a Német utcában Laci bácsi a teljesen átlagos lakásán múzeumként vezetett körbe. A Király utcában volt egy ház, ahová ezernél is többen érkeztek. Ott egy igazi ritkaságot, egy eredeti alaprajzát őrző nagypolgári lakást lehetett bejárni. Politikusok sehol sem szerepeltek, és talán egy ház kivételével nem is láttunk politikust. Amikor a helyszínek között száguldoztunk a biciklivel ezen a két verőfényes tavaszi napon, úgy éreztem, több történik egy városi fesztiválnál. Szóba elegyedtek egymással idegenek, invitálóak voltak a házak, mindenkinek csak megosztanivalója volt. Később hallottuk, hogy a BP100 után könnyebb volt összefogni a lakóközösséget például egy felújítási pályázat elnyerése érdekében vagy, hogy nagyobb szeretettel gondozzák a házat, mint annak előtte. Arra gondoltam, Budapestet szívesen látnám mindig ilyen nyitottnak.

Somlyódy Nóra és Kiss Gergő a VIII. kerületi programon 2011-ben

Budapest100 - Százéves házak Budapesten

Somlyódy Nóra

Budapest100

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.