hirdetés

A csengeri vasút története

2008. szeptember 14. - Sumonyi Zoltán

Az iroda alsó lépcsőjén ültem a pályamunkások között, hallgattuk a Helsinki Olimpia zárónapján a futballközvetítést, és amikor a 90. perchez közeledve 1:1-nél Czibor berúgta a jugoszlávoknak a második gólt, és Szepesi felüvöltött, akkor a nehéz pályamunkások fölugráltak a levegőbe, Pályi Gyula belemarkolt Majlát Jóska hajába: „Jóska, tizenhat arany!”
hirdetés

Ma már tényleg nincs más dolgom, mint megírni az elmaradt válaszleveleket. Mindig rossz levélíró voltam, de mióta feltalálták az e-mailt, pontosabban, amióta én is használom, naponta elküldök egy-két levelet. Igaz, hogy főleg csak válaszolok, de azt lehetőleg azonnal; csak ráklikkelek a válasz parancsra, és már gépelem is a szöveget. Jobb azonnal, még melegében túl lenni rajta, mert akkor megspórolom a magyarázkodást a hosszú hallgatásért, s a tudat, hogy egy fél perc múlva már a címzett számítógépére érkezik, elintézetté, sőt befejezetté teszi az ügyet. Kész, le van zárva, nincs több gond vele!
 
De azért vannak esetek, mikor nem elég egy ilyen két-három soros igazoló „nyugta”. Úgyhogy már több mint egy hete tervezem, hogy hosszabb levelet írok a mátészalkai Vasúti Helytörténeti Gyűjtemény vezetőjének.
 
Még a nyár elején telefonált, ismeretlenül, Szabó Menyhért, hogy augusztus 1-én lesz száz éves a csengeri vasút, erre az alkalomra készít egy történeti ismertetést, és hozzájárulok-e, hogy abban közöljék a Csenger, végállomás című régi versemet? Megtisztelő, mondtam, sőt van egy másik vers is, amelyik a csengeri pályamunkásokról és apámról szól, azt is szívesen a rendelkezésükre bocsátom. És most néhány hete postán érkezett a gondosan szerkesztett tanulmány-füzet: Adatok a „csengeri vasút” történetéhez – 100 éves a Szatmár-mátészalkai helyiérdekű vasútvonal.
Ha eszméléseim eredetéhez akarok visszamenni, akkor a latin Omnes viae Romam ducant közmondást így kell alkalmaznom magamra: Minden út Csengerbe vezet. Ötéves koromtól tizenkét éves koromig Csengerben éltem; mindent ott tanultam meg a világ fontosabb dolgairól. (Móricz Zsigmond szerint is az ember tizenkét éves koráig mindent megtanul.) Ott jártam ki az iskola első hat osztályát, de amit a görög-római mitológiából tudok, azt is Eszenyi Sándor osztályfőnök úrtól hallottam. Ott ministráltam, ma is Kohányi István tisztelendő úr hanghordozásával mesélem az Ó- és Újszövetségi történeteket. (Kár, hogy a Gryllus Danival írt dalainkat már nem hallgathatta meg!)
 
Na és a csengeri vasút! Mi ott laktunk srégen szemben az állomással, a Pályafenntartási telepen, apám volt a Mátészalka-csengeri szakasz pályamestere. A pécsi Osztálymérnökségről helyezték oda, akkor már másodszor, mert először még 1941-ben Szatmárra, a visszacsatolt Gőzfűrész-csengeri szakasz helyreállítására. (Így születtem én Szatmárnémetiben.) Aztán másodszor 1946-ban, az újra megkurtított, háború szaggatta sínek, hidak, átereszek kijavítására, újjáépítésére.
 
Ez a Mátészalkáról érkezett postai küldemény fényképeivel, neveivel, leírásaival valódi időutazás nekem. Hiszen 1953 óta csak egyszer jártam ott, 1981-ben, de akkor még állt a régi állomásépület, még megvolt a Pályafenntartási telep, egykori lakásunkkal, a raktárépületekkel, apám irodájával. Az iroda alsó lépcsőjén ültem a pályamunkások között, hallgattuk a Helsinki Olimpia zárónapján a futballközvetítést, és amikor a 90. perchez közeledve 1:1-nél Czibor berúgta a jugoszlávoknak a második gólt, és Szepesi felüvöltött, akkor a nehéz pályamunkások fölugráltak a levegőbe, Pályi Gyula belemarkolt Majlát Jóska hajába: „Jóska, tizenhat arany!”
 
De nem csak a saját emlékeim miatt időutazás. Hihetetlen időutazás maga a száz évvel ezelőtti történet is, a „csengeri vasút” megépítése. Figyeljünk csak a dátumokra! 1907. szeptember 9-én Kossuth Ferenc miniszter benyújtotta az országgyűléshez a vasút engedélyezéséről szóló törvényjavaslatot. A király az 1908. évi X. törvénycikk alapján szentesítette, és a miniszter 1908. március 22-én írta alá a Szatmár-Németitől Mátészalkáig vezető vasút építésének engedélyezését. És alig több mint öt hónappal később, 1908. augusztus 1-én volt az átadási ünnepség! Hogyan csinálhatták? Ötven kilométeres pályaszakasz, a vonalon nyolc állomásépület, tizenegy őrház, négy híd! Hihetetlen! És az működött, azok az épületek álltak nyolcvan évig. Mert ma már, ahogy az újabb fényképeket nézem, mindet lebontották és új, „modern”, jellegtelen lapos épületeket raktak a helyükre. Kár!
 
De akármi is látszik (vagy nem látszik) ezeken az újabb fotókon, nekem egy olajos talpfa, a rámpán tornyosuló almahegyek, Palermótól Brüsszelig a százéves csengeri vasutat idézik:
 
„…Miért egy állomásban eltöltött gyerekkor
jut most eszembe Marsala előtt,
amint a Moziára tartó kis rocsóra várok,
és sókristály-piramisok sorakoznak
a zöldvitorlás szélmalmok között?”


Sumonyi Zoltán

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
sezlony jakab sezlony jakab 2008-09-15 12:15

Ismeretlenül is hálásan köszönöm Sumonyi Zoltán egész heti bejegyzés-folyamát. Úgy éreztem sokszor, hogy ugyanazt szeretjük a világban, és ugyanaz aggaszt. Csak egy lényegtelen, tartalmi pontosítás a végére: '52-ben Czibor 1-0-nál rúgta a második gólt a jugóknak a 90. percben, ezzel bebiztosítva a sikert, így tehát 2-0 lett a vége.