Soha, egyetlen szép gyászbeszédet sem hallottam pap szájából. Volt kurta-furcsa, négyperces, Jézus neve fért bele kilencszer, Ákosé, aki miatt odamentem, kétszer. Volt, aki Isten végtelen szeretetére emlékeztetett, míg harmincéves barátom ravatalát bámultuk, egyéves kislányát nem hozta el az anyja, úgysem értené. Én sem értettem. Efféléből azután többet is láttam, mind olyan mosollyal, amelyik a szőke, göndör kislányt feltétlenül meggyőzi, hogy ez a bácsi aztán nem olyasféle, mint amilyenről a szülei beszéltek. Talán egy lelkész, mondtam magamnak, amikor Vilma néni búcsúztatójára mentünk vidékre. Állt középen a tiszi, és szépen zengőn, lehangoltra hangoltan fogott bele az olvasásba: „Itt állunk megtört szívvel a kopor…” Gyorsan felpillantott, majd folytatta: „…szívvel az urna mellett.” Az anyám rögtön a fülembe is súgta: „Végülis a tizedikről esett le. Nem lehet, hogy ez nem is urna, hanem csak ennyi maradt belőle?” Megráztam a fejem, reméltem, a Laci bácsitól nem kérdezi meg.

          Amikor nagymamám temetése ügyében bezörgettem az óbudai plébániára, és elmondtam, mi járatban vagyok, a hosszú asztalnál ülő egyik szemüveges úr fürgén felpattant, egyik keze máris a kezemben, másik a vállamon, és biztosított mély gyászáról és mély együttérzéséről. Azután a másik szemüveges úrhoz fordult: „Belefér még egy hetedik jövő csütörtökön, Lajoskám?” Lajoskája őszinte szomorúsággal bólintott, ő már vissza is fordult hozzám, és megnevezte az összeget, amiben minden benne van. Elismerően bólintottam, húsz percig beszéltem a nagymamámról, ellenőriztem, mindent leír-e, utána fizettem. Utólag persze három mondatba sűrítette az elhangzottakat, viszont nem ítélte egyháza tanításával ellentétesnek Kosztolányi Én nagyon sokakat szerettem kezdetű versét, így az is elhangozhatott. Cserébe nem róttam fel neki, hogy az ő Teréz nővérüknek szólítja a nagymamámat. Hiába, a jó boltnál mindenkinek engednie kell, hogy mindenki jól járjon.

          „És Farkasréten is elfogy a sok virág” – énekli Zorán a Vasárnap délután című dalban. Régebben kínos muszáj volt a temetőbe mennem, úgy éreztem, jobban megérint, ha bemegyek a szobáikba, sétálok az óbudai kertben. De a nagymamámat mégis elkísértem néha. Jártunk sírról sírra, először nagyapámhoz, azután mindig több helyre: Anennétől és Pista bácsitól Tercsi nennéig és Bibiig, s néhány évig még külön Babi nénihez. Töpörödött öregasszony volt, a fiának adta a lakását, az eladta, őt meg beköltöztette hozzájuk egy pici szobába, ahonnan éjjelente nem mert kimenni pisilni, úgy félt a hatalmas kutyától, amelyik az előszobában tanyázott, és egyszer megmarta. Aki öreget ismertem, utolsó éveiben mind a temetésére gyűjtött, ne legyen gond senkinek, ha meghal, és a közelállóknak suttogva mondta el többször is, hol tartja a pénzt; Babi néni a kabátjába varrva tartotta. A pöm előtt beszélt erről, ott futottunk egyszer össze, hát süteményeztünk egyet hármasban. Az Árpád hídi metróállomáson esett össze. Mire a mentők kiértek, egy leleményes utastárs már meg is találta, el is vitte az utolsó fillérig.

          Amiatt-e, hogy a nagymamám halála után lebontották az ócska óbudai házat, vagy csak azért, mert ő járt, tehát biztosan jólesik neki is: elkezdtem magam a temetőbe járni, és mára egyáltalán nem érzem muszájnak. Körbejárok, a régi útvonalon, és amit sosem gondoltam volna, megtalálom a sírokat. Meg eljárok a Kerepesi úti temetőbe is, Arany, Kosztolányi, Heltai sírjához, ott pihen az a félnótás Táncsics is. Ez a temető tele van mókussal, tavaly áprilisban Gabesszal kilencet számoltunk össze.

          A nagyapám, így mesélik, soha senki temetésére nem ment el. „Ő sem lesz ott az enyémen!” – mondta hetykén. A szó szoros értelmében sohasem volt a nagyapám, tizenegy hónappal a születésem előtt halt meg, két napig feküdt kihűlve a saját ágyában, az ország éppen a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulóját ülte, a gyászhuszárok is ünnepeltek.

          Jó lenne persze találkozni vele valahol, meg azokkal is, akiket ismertem. Dusán álma a távoli tájról, ahol az elveszett játékok életre kelnek, jobban tetszik, mint a nekrológok bevett mennyország-képe, amelyben a néhai kéményseprő égi kéményeket kotor, a néhai nőgyógyász tevékenységébe meg jobb bele sem gondolni. De nem is ilyesféle spekulációkra való ez a nap.

          „A legjobb férj és édesapa” – hirdette egy falusi temető sírköve, alatta a születési dátum, a kötőjel, utánuk semmi. A legjobb férj és édesapa, ezek szerint, szerencsére még közöttünk van. A csetlők-botlók köszöntek csak el, rájuk jó emlékezni egy-egy vasárnapon.

          „Un di felice eterea” – énekli Domingo a Traviata 1978-as felvételén. A hangja minden rezdülésén érezni, mennyire szereti az életet, határaiban is. Még a neve is vasárnapot jelent.