A dög
2006. május 22. - Pallag Zoltán
Fáradt voltam, mert ha nem is dolgos, de mozgalmas napot tudhattam magam mögött. Tizenhét órakor indultam Székesfehérvárra, hogy az adóbevallást postára adjam. Nagy nap volt ez bizony. Kicsit izgultam is, hogy mi lesz, ha nem tudom kitölteni a dokumentumokat, és mivel izgulni csak a moziban szeretek, hát ráhagytam az egészet Imrére, hogy izguljon ő. Imre tavaly is egészen jól összeizgulta az adóbevallását, és idén sem okozott csalódást. Köszönet érte.
- 2006. május 22.
“A jeges óceán fölött sötét köd lebeg, melyben a szem alig észlel valamit.” - Brémai Ádám
Kedves Naplóm, ha valaha vezettem volna (de merre, hova?), nem csodálkozott volna, ha néha-néha nem egy dolgos nap reggelével, hanem egy kevésbé dolgos, de annál mozgalmasabb nap éjszakájával indítok. Mint most. Igaz, egy idő után semmin sem csodálkozott volna. Így azon a dögön sem, amelyik valahol Székesfehérvár és Dunaújváros között villant fel előttem egy röpke pillanatra a mezőföldi éjszakában, melyben a szem alig észlel valamit, ahogy Brémai Ádám írta, majd ezer évvel ezelőtt, persze nem a mezőföldi éjszakáról. Továbbhaladtomban sem tudtam szabadulni a képtől, mert arra gondoltam, ha betartottam volna a KRESZ szabályait, és “lehetőség szerint jobbra tartva” haladtam volna, nem csak úgy, kerülgetve a kátyúkat, bele a nagyvilágba - ahogy anyám szokta mondani -, az indokolhatta volna naplóm újabb nem vezetését, mert valószínűleg kórházban feküdtem volna hideg színű csempék és az engem csecsemőként kezelő ápolónők között, akiktől azóta irtózok, mióta kiskoromban összevarrták a szemöldökömet, pedig akkor csak az ágy lábát fejeltem le, nem a szélvédőt. A rendőröknek meg magyarázhattam volna, hogy ez már akkor is dög volt, amikor elütöttem.
Talán a sebesség tette, vagy a sötétség, hogy nem figyeltem a részletekre, vagy ezek mind együtt összesen, de még ha ápolónőkkel fenyegettek volna, akkor sem tudtam volna megmondani milyen dög volt az a dög. Csak egy dög. Egy nagy dög. Egy hatalmas, véres húscafat. A belei, mint egy mangrovefa gyökerei terpeszkedtek el a kátyúk fölött. Talán őz volt, vagy egy nagy kutya, nem tudom. Vagy a halál maga. A rádióban meg Wagner szólt Dunaújváros felé.
Fáradt voltam, mert ha nem is dolgos, de mozgalmas napot tudhattam magam mögött. Tizenhét órakor indultam Székesfehérvárra, hogy az adóbevallást postára adjam. Nagy nap volt ez bizony. Kicsit izgultam is, hogy mi lesz, ha nem tudom kitölteni a dokumentumokat, és mivel izgulni csak a moziban szeretek, hát ráhagytam az egészet Imrére, hogy izguljon ő. Imre tavaly is egészen jól összeizgulta az adóbevallását, és idén sem okozott csalódást. Köszönet érte.
Persze nem úsztam meg a dolgot ennyivel, mert Zsuzsával még be kellet “ugrani” a plázába, és türelmesen kivárni a könyvesboltban, amíg ő megnéz néhány “cuccot”. Összesen tízezer forintért nézelődött, én pedig egy Cortazar kötetet nézetem ki magamnak, 1780 forintért. Egyszer élünk, gondoltam, ha már egyszer odasodort a sors, akár a partra vetett gyilkos bálnát, vagy a véletlen, amiben pedig nem is hiszek. Így kanyargott az életem. Ilyen kiszámíthatatlanul.
Cortazar előtt élő költőket hívogattam, mintha jobb dolgom nem is akadt volna. És ha az adóbevallás leadását volutaként fogom fel, márpedig úgy fogom fel, akkor terminus post quem Nemes Z. Máriót kaptam telefonvégre, már Székesfehérvárról, és biztosítottam arról, hogy “oké a péntek“. Mindez akkor történt, amikor Sopotnik úr, akivel még nem volt alkalmam névjegyet cserélni, éppen rövid szöveges üzenetekkel bombázott. Terminus ante quem Pollágh mesterrel beszéltem meg a pénteki székesfehérvári felolvasást még Dunaújvárosból. Így az egyesek által csak rókaként emlegetett költő mintegy ötven kilométerrel korábban tudta meg, hogy mégis oké a pénteki felolvasás Márióval. Köszönet érte Katinak. De Katit fedje jótékony homály, jeges óceán felett lebegő sötét köd, ahogy Brémai Ádám írta egykoron, persze ő nem Katira gondolt.
Mindezek előtt, még mielőtt a könyvtárba mentem volna befizetni az éppen esedékes késedelmi díjat - mert ne feledjük: egy többszörös késedelmi díjas költőről van szó, akire Seregélyesen, szűkebb hazájában egy újabb felszólítás várt, hogy vinné már vissza a török tanszék könyvtárába a török nyelvkönyvet, ha már egyszer nem lesz turkológus (ha tudták volna, hogy mongolista sem lesz, meg még ki tudja mi nem) -, ananásszal és sonkával töltött pulykamellet ebédeltem párolt gyümölcs körettel. Még a pulykamell előtt, amikor Pusztaszabolcsról Dunaújváros felé az autóban hallottam a hírt, hogy Montenegró (Crna Gora) függetlenedett Szerbiától, így Belgrádnak a hangzatos Srbija i Crna Gora helyett be kell érnie a puszta Srbijával. Mióta a múlt héten a valóságban is volt szerencsém látni a belgrádi állatkert oroszlánjait, nem csak Kusturica filmjében, egy kicsit jobban odafigyelek a Balkánra. Ezért a reggeli kávé mellett Pusztaszabolcson, ahol “zümmögnek az ébredő sínek” (copyright by Csordás Gábor) Mark Mazower: A Balkán című könyvét lapozgattam, kicsivel azután, miután végignéztem a szobán és megláttam Zsuzsát, és Fülest. Onnantól biztonságban éreztem magam. Egy döggel álmodtam mielőtt felkeltem.
És most aludnom kell.
Hozzászólás
Halihó fórumozók! bobrowski vagyok, és sürgősen keresem a versmetró kapcsán kirobbant fórumlázadás résztvevőit: popperlt, überpapucsállatot, algebristát, b.a.-t, korovjovot és a többieket (elnézést, ha valakit most hirtelen kifelejtettem). Kérlek benneteket, jelentkezzetek minél előbb az alábbi e-mail-címen: bobrowski@freemail.hu E-mailen keresztül mindent megmagyarázok. Előre is köszönöm bobrowski