Mielőtt megjött a busz, már mindenkit körbekérdeztem a megállóban: nem közülük hagyta-e el valaki? Mielőtt körbekérdeztem őket, zsebre dugtam szerzeményemet, és suttyomban végigosontam mindőjük mögött, lopva bele-belepillantottam a nyakukba, nem látom-e ott fityegni a tokról hibádzó rózsaszín madzagot. Aki észrevett, ideges fintorral ellépett, én kínos vigyorral arrébb slisszoltam. Végül vettem a bátorságot, és megemeltem a hangomat. Khm, izé, nem maguk veszítettek el egy mobiltelefont? Senki sem? Hosszú csend után egy középkorú, lenyalt hajú pasas jelentkezett. Akkor azt hiszem, én hagytam el – mondta idegesen heherészve, majd buzgón hálálkodni kezdett. Gyanús. Hol a madzagja? – kérdeztem válaszul. Azt is elvesztettem – felelte, miközben arcára dermedt a vigyor. Mi a kedvenc színe? – tettem fel a keresztkérdést. Kicsit vacillált, majd kibökte: a fekete. Félrebillenő fejemről, elhúzott számról leolvashatta, hogy elégedetlen vagyok a válasszal, mert bizalmaskodva közelebb sündörgött. Ne izélj már, apa! (Honnan tudja, hogy apa vagyok? Talány.) Figyuzzál ide, tudok egy fószert, aki kiüti azt a hogyhíjjákot, hogy ne legyen kártyafüggő, érted, és akkor elpasszolhatjuk a gépet! Simán! Kösz, de inkább megkeresem a tulajdonosát. Ne legyél már ekkora balfék, öcsi! (Honnan tudja, hogy van bátyám? Döbbenet.) Neked is jól jön egy kis zsozsó, nem? Hogy a búsba akarod a gazdit felkajtatni, mi? Gondolkodjál! Gondolkodtam. Megoldom, nyugi! Nem nyugodott meg.

          0:47. Mögém ült a lenyalt hajú. Duruzsol a fülembe. Lécci legalább hadd nézzem meg! Mutassad meg, jó? Tuti vagyok benne, hogy legalább tizenöt lepcsit kaszálhatunk. A busz megáll, felpattanok, lepattanok, kicsusszanok a csukódó ajtón. A pasas ronda pofákat vág utánam. Én megnyugszom, vidáman sétálok hazáig. Van feladatom.

          10:05. A plafont nézem. Forrósodik a meleg, a légkondi helyén fekete lyuk. A táskámból kihalászom a talált mobilt. Érhet vagy kétszer annyit, mint az enyém. Nagy a kísértés. Jó lenne a Nagylánynak a negyedik szülinapjára. Boldog lenne vele, az hétszentség. Saját retikülje már van, saját szőlőzsírja benne, meg tükre, fésűje, napszemüvege, valamint üres műanyag dobozkája, fabábja letört füle, fél pár cipőfűzője, tollrugója…

          Áh, nem tehetem. Megígértem a lenyalt hajúnak, hogy felkutatom az igazi gazdát. Egyelőre nem merem bekapcsolni. Kedves Naplóm, tudom, tőled hiába várok segítséget. Szerencsére a minap láttam a tévében a Sherlock Holmes-t. A bavált módszer. Először is a horgolt tokot vizsgálom meg. Hm! Rikító kölniillat. A nő ad magára, de így is némi kisebbrendűségi érzéssel küzd, amit az illatszer mennyiségével igyekszik kompenzálni. Néhol szakadtak az aprócska szálak, ami kétségkívül azt jelzi, nyüzsgő alkat, talán az sem túlzás, hogy hebrencs, sokat csacsog a mobilján, kapkodva ráncigálja elő hosszú körmeivel. A nyílás szájánál bordó pötty. Körömlakk. A nőnek még nedves volt a körme, amikor hívták. Fontos munkát végez, ha körömszáradtáig sem hanyagolhatja a telefonját. De nem üzletasszony, ez evidens. Talán nem is hord retikült. Ha egyszer a nyakában viseli a mobilt. Vagy túl nagy a táskája, és aggódik, hogy nem győzi időben előkotorni a mélyéről. A billentyűzet szintén magán viseli a hosszú körmök karcait. Nagyjából előttem van a képe. Alig pártízezer ilyen nő mászkálhat Pesten.

          10:55. Bekapcsoltam. Nincs pin-kódja. Továbbra is módszeresen dolgozom. Felhívom róla a saját mobilomat. Kiírja a számot. Rámegyek a szolgáltató honlapjára, rákeresek a számra. Az előfizető adatai titkosak.

         Pihenésképpen visszahívom, kíváncsi vagyok a csengőhangjára. Für Elise. Fene gondolta, hogy ilyen jó az ízlése és ennyire jártas a komolyzenében.

          Nagy levegőt veszek, belemegyek a telefonkönyvébe. Adri. Anita. Ani mobil. Anya. Arcsi. Axszel. Nagyjából ennyi az „a” betűs. Melyiküket hívjam fel? Elvékonyítsam a hangomat? „Helló, találd ki, ki vagyok!” Anya esélyes. Arcsit nem hívom, mert azt se tudom, pasi-e vagy csaj. Axszelt sem, mert durva neve van (angolul a fejsze ugrik be róla), és amúgy sem hiszem, hogy így írja. Ani ugyanaz lehet, mint Anita, csak a nőci félt, hogy mobilostul nem fér ki a teljes név. Vagy ez a beceneve? Vagy két Anita van. És az egyiket megkülönböztetésül nevezi Aninak.

          11:55. Újabb nagy levegő. Felhívom Anyát. Mogorva férfihang felel. Mondjad! Anya? – kérdezem zavaromban, megbicsakló hangon. Te ki vagy? Én a… Anyát keresem. Az vagyok – szögezi le kurtán. De te ki a franc vagy? Nem írja ki a számomat? – vetem fel óvatosan. Rohadtul nem. Nem tűnt fel, hogy vezetékeset hívtál? Vannak már olyan korszerű készülékek, amik… Küldjél nekem is egyet, baszkikám! – vág a szavamba. Szóval mi a redvát akarsz? Az a helyzet, hogy… ez igazából nem az én telefonom. Az a nő, akinek a telefonja ez… igazából… csak meg akartam tudni, hogy ki ő… vagyis hogy kié…

          Lecsapta. Úgy érzem, örülök neki. Átlapozok a „b”-sekre. Baba. Na, mindjárt egy kedves névvel indul. Ez jó lesz. Ekkor bizseregni kezd a kezem. Megszeppenve elejtem a mobilt. Megszólal a Kacsatánc. Ez még jobban meglep. Vigyázva közelebb hajolok. Ani hív, a mobiljáról. Vakmerőn beleszólok. Helló, Anita! Hellóka, én nem az Anita vagyok, – csiviteli egy női hang. (Majdnem fájón elröhögöm magam. Nem lehet igaz, hogy az Anita is elhagyta a hülye mobilját!) Tudod, az a helyzet… – fogok bele ismét a mesémbe. Te találtad meg a mobilomat, nem? – kottyant közbe. Ja, kitaláltad. Figyi, ugye el tudod nekem juttatni valahogy? Én teljesen partra vetett hal vagyok nélküle. Persze, el tudom, biztos. Aranyos vagy, de tényleg! G. Z. a nevem. (Valójában persze egész más, teljes, szép magyar női nevet mondott.) Tudnánk valahol találkozni? Te merre vagy? Elmondom neki, merre vagyok. Az tök jó! Tudod, melyik az az út, ami átmegy Budacsörögére? Naná. Jó, mert van az a kis földút, rögtön jobbra, a vitorlázóreptér után. Ott foglak várni. Töröm a fejem, miféle munkakör vagy hobbi lehet az, ami valakit egy országút-menti földúthoz szegez. Talán csapda? A mobil volt a lép, amire rámentem. Csak egy kellően mafla balekra várt?