hirdetés

A Dunánál

2008. június 30. - Végel László

A piacok, a pályaudvarok és a kis kávézók mellett a parkokat kedvelem legjobban, a parkokat, amelyeknek a hangulata felidézi a régi újvidéki polgárság életmódját. Kiülni a parkba, valamikor ünnepet jelentett, és a vasárnap délutáni sétára is fel kellett készülni, ki kellett választani a megfelelő gardróbot és vissza kellett nyerni a lelki nyugalmat.

hirdetés

Ulmba készülődve Claudio Magris Duna-könyvét lapozgatom újra meg újra. Pedig nem útikalauz, sokkal több annál, főleg időutazás vagy amint szerzője definiálja Bildungsroman és igaza van. Úti esszé és nevelődési regény egyidejűleg. De, vajon miért is ne lenne egyszersmind mindkettő, kérdem én, aki egyébként is vonzódom a hibrid műfaj után. Emiatt Exterritórium című regényemmel sikerült kellőképpen zavarba hozni a kritikusokat.

       Na, de Magris lenyűgöző Duna kötetére szeretnék emlékezni, és nem csak a Duna napja, valamint ulmi utazásom alkalmából, hanem mert érdemes felfedezni a kötetet. Magris éppen Ulm városában jegyzi meg a következő mondatot: ott még fiatal a Duna; de már mestere az iróniának. Olvasat után menten megcsiklandoz a kíváncsiság: mit is értett az olasz író az említett kijelentésen? A kettőség iránt érzékelt érzetre utal?! Vagy az élet tévútjainak és ellentmondásainak tiszteletét, az idő és az örökkévalóság, a nyelv és a valóság közötti eltérések megértését sugallja? A világ torzulásai és kiegyensúlyozatlansága iránti türelmet. Mind-mind halálosan komoly dolgok, amelyhez az embernek sok vereséget és szenvedést kell átélnie. Ha ez így igaz, akkor pedig az ember fiatalon nem lehet ironikus, mert ha fiatalon kényszeríti bele magát ebbe az attitűdbe, akkor soha életében nem lehet ironikus. Miért van mégis az, hogy az ifjúság minden áron ironikus akar lenni? Honnan ez az újszerű, koravén magatartás? Miért nem mer inkább az ifjúság romantikus lenni, miként azok voltak Európa nagy korszakának gyermekei? Hiszen - nota bene! -, még az avantgárd is romantikus gyökerekből táplálkozott. Az orosz vagy a francia avantgárd a világ megváltásához kívánt új művészi formát teremteni. Miért az eszeveszett menekülés a nagy kísértést és gazdag tapasztalatokat, inkább mondanám, tapasztalat-romokat hozó romantikától? Félelemérzet a vereségtől? Az irónia, mint lelki biztonságérzet bástyája? Kell a bástya, mert a médiának köszönve minden pillanatban, tudatában vagyunk a minket körülvevő veszélynek, kataklizmáknak, ezért vágyunk a biztonság illúziójára; így lesz az iróniából is romantikát helyettesítő új illúzió, e káprázatra akkor is szükségünk van, ha hallani sem akarunk róla. Magris a szó eredeti értelmében ironizál, amikor szóvá teszi, a „német idillt” és a „német tragédiát”. Mindkettő helyszíne Ulm. Itt említi a szerencsétlen versailles-i békét. Kíváncsian olvasom újra a vajdasági részt, amelyben el akarja felejteni azt a kegyetlen szerződést. De, nem sikerül teljesen elfeledni. Érzékeli a német nyomokat, látja a kisvárosi német házakat, amelyek közül számtalan még ma is sértetlenül áll. Eljut Szabadkára is, amelyet Magris a „csodálatos hamisítások és rendbontások városának” nevez. Részletekbe menően megfigyeli a városházát, és nem érti, hogy „a giccs miért éppen Szabadkán tombolta ki magát”. Hermann Broch gondolata jut eszébe, aki szerint a „századforduló esztétizáló bécsi eklekticizmusában a csillogás, illetve a giccs mögé bújás” általános értékhiányt jelez. Broch, írja Magris, itt aztán nagyszerű példát talált volna elméletére. Mintha a városatyák, bécsi, velencei és párizsi zarándokútjaikon gyűjtögették volna a díszleteket, ahol mindegyikük lekopírozott egy darabka látványt majd végül összerakták a részleteket és megépítették a városházát. Úgy érzem, hogy itt a fókusz, és éppen ezen a ponton tévesztette szem elől Magris a drámát. A pannon szomorújáték elevenedik fel. Életszerű, amiképpen a pannon teknő közepén élők formálták, majd létrehozták a maguk kis miliőét; amiként akadtak nemes szándékú polgárok, akik egyszerűen össze akarták gyűjteni a legszebb európai részleteket. Hősi küldetés ez, igaz pannon dráma. Giccs is? Nem tudom!
       Magris Duna kötetének körülbelül a háromnegyedén kerül sorra Újvidék, amelyben éles szeme azonnal észre veszi a nagy tunyaságot. Nagyon pontos megfigyelés, dicséretes érzék. Igaza van, főleg akkoriban - húszon évvel ezelőtt - ez a város a tunyaság korát élte és türelmesen várta, hogy a csőcselék prédája legyen. Ugyanakkor Magris elégedetten nyugtázza a nemzeti tarkaságot. Az utóbbit idillikusabbnak látja, mint amilyen igazából volt, ám, könyvének megírása idején, 1986-ban, mint egy szeizmológus, érzékeli azt a nyugtalanságot, ami mélyről, belülről fenyegető vibrációkat sugároz kifelé. Ez a szenzitív ráérzés viszont Magris nagy érdeme. Eljátszom a gondolattal: a folytatást, mint tanú, már én éltem át, s egyre többször gondolok arra, hogy a tanúvallomást a „pannon idillt” azaz a „pannon tragédiát” Triesztben kellene megírni, vagy pedig Velencében, ahonnan Magris legutóbbi levelét címezte nekem.
      Vasárnap késő délután. A Duna napját ünneplik a Duna menti városok. Félreteszem Magris könyvét és kisétálok, közvetlenül a Duna közelében levő limányosi Duna parkba. Pár évvel ezelőtt még teljesen elhanyagolt volt, az utóbbi időben rendbe hozták, a sétányok meglepően tiszták, a padok is épek, a virágágyasok gondozottak. A Fruška gora és a Duna felől friss levegőt hoz a késő délutáni szellő. Mintha megállna velem az idő, nagy nyugalom költözik belém.
     A piacok, a pályaudvarok és a kis kávézók mellett a parkokat kedvelem legjobban, a parkokat, amelyeknek a hangulata felidézi a régi újvidéki polgárság életmódját. Kiülni a parkba, valamikor ünnepet jelentett, és a vasárnap délutáni sétára is fel kellett készülni, ki kellett választani a megfelelő gardróbot és vissza kellett nyerni a lelki nyugalmat. Egyszersmind meg kellett adni a módját. Ebből maradt valami, vagy legalábbis éledezik ebben a limányosi parkban. Ide, nem tér be, se hétköznap se ünnepnap, az új felső tízezerhez tartozó, mert annak java része egyébként is nyaralni ment egy távoli exotikumba, esetleg valamelyik előkelő étteremben hedonizál. Még azt is fel tudom ismerni, hogy a parkban sétáló emberek java része újvidéki őslakos. Ide azért térnek be az emberek, mert örülni akarnak valaminek, egy padnak, egy fának, vagy egyszerűen csak azért, mert innen nézve az égboltozat nyugalmasabb.
     A közelben tart a Duna ünnepség, ahova csepp kedvem sincs ellátogatni. Az újságban olvastam a műsorról, látszik rajta, hogy muszájból készült, nehogy a „nemzetközi szervezetek” azt találják mondani, hogy nem ünnepeljük a Duna napját. Szimulálni kell az ünnepet, akkor nagyobb esélyre teszünk szert, hogy Európa megsegítsen bennünket egy nagy Duna-donációval. A Dunai emberek kultúrájáról, amiről Magris írt, az idei újvidéki programban egy szó sem esik.

Végel László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.