Ma ki sem tettem a lábam a Faluból – leszámítva persze az esti színházat, noha a Faluban is van színház, a Víg, de ma nem ott voltam.
Reggel még úgy volt, hogy megírom a heti kritikát a Magyar Narancsnak, de nagyjából tízre kiderült: ez ma nem-írós nap. Az első mondatot meg az utolsót általában előre kitalálom, aztán a többit csak „közéírom” – és az utolsó mondat olykor átalakul. De van, hogy nem megy: szemezek azzal a bizonyos első mondattal egy ideig, írok utána ezt-azt, delete, aztán megint írok, megint delete. Egy óránál tovább nem érdemes próbálkozni, mert ha végül kinyomom magamból az ötezer karaktert, S. úgyis azt fogja mondani, hogy „ezen még dolgozni kéne, Juditka”. Ami durva, de pontos fordításban azt jelenti: dobd el, írd újra. Na, ezt ma megspóroltam neki és magamnak – majd holnap. Vagy holnapután.
Szóval ügyintéztem, unalmas semmiségek, szeretem az ilyent, én így lazítok; posta meg cipész (mert nálunk még ilyen is van). Röpke két és fél óra alatt megjártam ezt a legföljebb három háztömbnyi távot, mert most kevés baráttal-ismerőssel futottam össze, úgy látszik, dolgoznak valahol a Falun kívül, vagy mi. A Falu az Újlipótváros, tudja ezt mindenki, aki itt lakik. Itt nőttem föl, aztán rengeteg költözés után megint itt kötöttem ki. Gyerekkori barátaim közül is itt laknak sokan – a Pozsonyi-Katona sarkáról körbemutogatva majd’ minden házban lakik ismerős. A környékbeli kis boltok, éttermek tulajdonosai közül sokat a régi Szent István parkból ismerek – ezért aztán például mi nem a Pozsonyi Kisvendéglőbe megyünk, hanem „az Évához”, nem a Carmellába, hanem „a Judithoz”, és nem a cipzárashoz, hanem megintcsak egy „Évához”, és jut eszembe, „Évához” megyünk a könyvesboltba is, virágért meg „a Rózsához” (ez az ő neve, nem a virágé). Igen: az én nemzedékemben rengeteg Éva van, meg rengeteg Judit.
A mai, felújított Szent István parkban már a gyerekeink legeltetik az ő gyerekeiket – én alaposan kivárva a két nemzedék közé csúsztam be a saját gyerekemmel, alig is volt ismerős a parkban akkoriban. Most megint van – az anyák-apák közt.
Van nekünk saját írónk is: Bächer Iván örökít meg bennünket. És sok kolléga is itt lakik, ezért aztán olykor szerkesztés és „munkamegbeszélés” zajlik valamelyik sarkon, s ha tovább tart tíz percnél, márpedig tovább tart, hát egészen biztosan felbukkannak újabb ismerősök. B. Kriszta Piroskában nyomul: fonott kosárral a karján vágtat a közértbe, O. Kati Hannát próbálja féken tartani valami ennivalóval – mind remek ürügy és alkalom egy kis beszélgetésre, amiből úgyis mindig kevés van, a franc ebbe az örökös rohanásba. Mondom ezt épp ma, rohanásmentesen.
Itthon aztán szerkesztés, levelezés, egy készülő szakdolgozat írásbeli konzultációja; a hallgató a rendszerváltás előtti színikritikáról ír, nagyjából úgy, mintha egy középkori pestisjárványt taglalna. Távoli múlt, persze, én meg vagyok a relikvia, nyilván. Ezúttal témavezetői jelmezben. Szinte minden mondatba bele kellene javítani, de hát ezt a dolgozatot nem én írom; vagyis maradni fog az ilyesmi: „szigorúan ellenőrizték a kritikusokat, meg volt mondva, hogy miről mit lehet írni”. Hát nem.
Aztán este Dogyin Learje a Nemzetiben. Van már vagy tizenöt éve is annak, hogy a Gaudeamus című előadásuk itt járt Budapesten, és valóban zsúfolásig töltöttük meg a Madách nézőterét; ott tombolt az egész szakma, ez azért ritkaság. Aztán itt járt a Platonovval is; a filmgyárban játszották, többnyire egy jókora medencében. A vízen olykor kis mécsesek úsztak, megrendítő előadás volt. De Shakespeare-t még nem láttam tőle.
Most nem víz volt, hanem nagy fekete doboz, maga a színpad – és sok fehér jelmez. A lányok például olyan ruhát viselnek, mint Velazquez Udvarhölgyek című képén a kis Izabella (ez nagyon kedves képem nekem, ezért idemásolom):
 

Az előadás komótosan indul, feltűnik például Gloucester túlartikulált beszéde, aztán lassan rátapad a figurára, már nem zavar. De feltűnik az is, hogy Lear milyen „öregemberes” a birtokfelosztás jelenetében, aztán milyen energikus és fiatal az erdei éjszakában. És fantasztikus a Bolondot játszó színész: élénk mimikával és mozdulatokkal kíséri végig az előadást, ráadásul remekül zongorázik, hol cirkuszi zenét, hol klasszikust, ez is kíséret, Leart kíséri. Oroszos, széles sodrású, lomha hömpölygésű előadás ez, jó belemerülni, elfogadni-átvenni a tempóját, a világát; aztán a végére nagyon felpörög, hatalmas húzásokkal hullanak a szereplők, míg végül ott fekszik a színen a három fehérruhás lány, és Cordelia mellett Lear.
Külföld-érzésem van megint, pedig csak az előadás külföldi, én nem. El is múlik, mire hazaérek ide, a Faluba. És fél kettőkor már vége is a napnak, egy sms zárja a gyerektől: holnap Valenciába utazik. Ahelyett, hogy hazajönne már…

Csáki Judit