hirdetés

A fej nélküli lovas

2006. december 8. - Zemlényi Attila

Emlékeztek, hogy szól a Mad Max-ben a vándor éji dala? „Én vagyok az éjjeli lovas, benzinszívó, öngyilkos robot, az én tankomban a többiek félelme van!” Vakon ügettünk a város felé, volterdők és ónádasok láncolt lelkei riadoztak, felkeltettük a harminchetesen az alvó aszfaltot, testünkre rettentő szimmetriát metszett a fehér, szaggatott vonal. Odaértünk néhány perccel hat után, yo-yo-yo-yo-yo gépkoccsi.
hirdetés

          Délután- este Sárospatakon mutattuk be a Kék Pánik-ot, ez a karaván ötödik állomása, Laca számára ez hazai pálya, tíz éve él itt ebben a zempléni oázisban. Öten mentünk, egy tele autóval, ahogy szokták mondani, és mindenkit fűz valamilyen tündérvékony szál ehhez a városhoz, vörös boszorkányunk ide járt oskolába, a sötét oldal ide jelentkezett, skywalker egyenesen itt lakott, én meg, alázatos hívetek, valaha ide szerettem. Biztos rajtam kívül mindenki ismeri a névetimológiát, de nekem, ha arra járok, újra és újra eszembe jut, hogy van egy kis ellentmondás ebben, hisz a Bodrog az ezüst folyók egyike. Siettünk, mert hattól volt a bemutató és még fél hatkor láttuk Cervantes fényeit, ez a vadonatúj, lenyűgöző szélmalmunk Miskolc szomszédságában, Felsőzsolcán, nagyjából tehát még nem voltunk sehol. Adtunk gázt és hátradőltünk. Van ugyanis az eltévedt, van a fejnélküli, és van az éjjeli lovas. Emlékeztek, hogy szól a Mad Max-ben a vándor éji dala? „Én vagyok az éjjeli lovas, benzinszívó, öngyilkos robot, az én tankomban a többiek félelme van!” Vakon ügettünk a város felé, volterdők és ónádasok láncolt lelkei riadoztak, felkeltettük a harminchetesen az alvó aszfaltot, testünkre rettentő szimmetriát metszett a fehér, szaggatott vonal. Odaértünk néhány perccel hat után, yo-yo-yo-yo-yo gépkoccsi. Kedves népek fogadtak, köztük az elbűvölő Anne és Pascal Leeman, akik az Ős Kaján éttermet üzemeltetik Tolcsván, ami nem pusztán egy sziget, hanem kulturmisszió is egyben, ilyen nyári programsorozat címmel, hogy: „Boldogság a kertben”. Meg is beszéltük előzetesen, egy februári Szoba Kiadós este poétikai alapjait. És ott volt Franyó, teljes mongol díszben, mint a szivárvány harcosai, ő tervezete, ékesítette fel, találta ki, grafikailag interpretálta, képzelte el küllemében a Kék Pánik-ot, szakállas, mosolygós világfi, aki néha hazarándul Párizsból, kiállítani vagy barátkozni. Világ képzőművészei egyesüljetek! Aztán az ArtÉrt-es alkotók, Csetneki Józsiék, akik azzal is hozzátettek az estéhez, hogy felolvastak néhány részletet a könyvből, és ott volt egy valaha számomra nagyon fontos ember, meg persze a jó ismerősök, a tüzes hegyaljai borok. Nagy szavak váltak könnyű zsivajjá, ahogy Kemény mondja, az estéből beleolvadtunk észrevétlenül az éjszakába. Szép volt, ahogy a Chichago-ból nemrég visszatért Franyó franciául csitította a tolcsvaivá lett Pascal-ék gyerekeit a pataki kocsmaasztalnál. Valahol Európában. Majd még egy vargabetű Lacáék házához, aztán haza a harminchetesen. Moncs vezetett, a táncosok a sötétben aludtak, állítólag Lidi nem, de ő hallgatott.
          A fej nélküli lovassal álmodtam, nem csoda, fan vagyok, számomra a legmeghatározóbb kalandfilm, ráadásul orosz, és misztikus. Van benne jaguár, félelem és reszketés, szerelem és halál, Trisztán és Izolda, az ifjú Werther, az Öreg Shatterhand, Firehand, Death egyszerre és mindez egy mexikói haciendán. Azt mondja a Musztángos Zserár (ő a jó!) a ranch ifjú úrnőjének, miután átugrattak együtt egy iszonyatos szakadékon: „Kisasszony, azt a szakadékot, ami köztünk feszül, még a maga pej lovával sem lehet átugrani.”
          A végszó legyen a tiszeteleté, Franyókám, álljon itt megbecsülésem jeléül, egy kortárs mongol költő, a „mongol Rimbaud” Ajurdzna verse, aki nem kevesebbet mondhat el magáról, a fáma szerint, mint hogy Petri György is a barátai közé számított:
 
          Istenek felé
 
 
          A sörhabhatár
          A pohár üvegfalával cinkosan összesúg,
          Titokban emelkedik.
          Nincs bánat, nincs öröm.
          Holnap már elhagyottan fekszem.
          Lelkem merev,
          Fogam közt parázsló dohány.
          Poharam fölött lágy zümmögés:
          Egy elveszett Isten tekintete
          A légy szemén keresztül
          Rámnehezül.
 
 
          Szánalmas Isten!
          Biztos egy hatalmas állatnak látszom.
 
 
          Apró, kicsiny szárnyával
         Ő integet, mintha jelezne:
          Az elhunyt, a néhai
          Az Istenek felé távozik
 
                           (Törcsi Levente Balázs fordítása)

Zemlényi Attila

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.