hirdetés

Belépés

2006. október 04.

A fogoly lány

2006. október 5.– Dunajcsik Mátyás

Ezúttal nem fejtem ki neki, hogy mennyire kemény munka is magabiztos nőnek lenni egy barokk fővárosban (jól tudja ő, hiszen anyámmal és velem él együtt), inkább egy homlokcsók kíséretében hagyom elmenni az irodába, és tárgyalásokat kezdek a Tisztaság Angyalával a területek felosztásáról.
          A mai nap szinte teljes egészében a fejemben történik: alig mozdulok ki az emlékeimből és a gondolataimból, szinte nem is teszek néhány lépésnél többet, mint amennyi az ágyamtól az íróasztalomig szükséges. Pont, mint Proust főhőse az ötödik kötetben, én is egy lakás szűk terében bolyongva élem át a végtelent, miközben egy titokzatos nőt próbálok megérteni. Ez a napom van ugyanis kijelölve arra, hogy a Tóth Krisztina-előadásommal valahogyan dűlőre jussak. Mire felébredek, az előszobában már javában dolgozik Françoise pestlőrinci megfelelője, a Tisztaság Angyala, ahogyan pizsamásan kitámolygok a szobámból, majdnem rám támadnak az előszobaszekrényből kipakolt tisztítószeres üvegek, apám szerint reggel még valami cirkószerelők is voltak itt, de ezt nem vagyok hajlandó elhinni, szerintem csak azért mondja, hogy eszembe juttassa: van, aki reggel kilenc-tíz környékén már keményen dolgozik. Ezúttal nem fejtem ki neki, hogy mennyire kemény munka is magabiztos nőnek lenni egy barokk fővárosban (jól tudja ő, hiszen anyámmal és velem él együtt), inkább egy homlokcsók kíséretében hagyom elmenni az irodába, és tárgyalásokat kezdek a Tisztaság Angyalával a területek felosztásáról.
          Régi játék ez közöttünk, lévén hogy ha valaki, általában csak én szoktam itthon lenni, miközben varázslatos munkáját végzi forgószélként végigsöpörve az infernális kuplerájban fuldokló szobákon, csillogó felületek, katonás rendbe idomított polcok, szöszmentes szőnyegek friss és levegős tájait hagyva maga után; ezért aztán, amíg itt van, én folyamatos visszavonulásban töltöm az időmet, hol a fürdőszoba, hol a konyha, hol a terasz menedékébe húzódva, amíg tartanak a munkálatok. Ezúttal a teraszt választom, fürdés és reggeli után itt olvasom újra Deleuze-Proust stílusfogalmát, az előadás második felében ugyanis részben ennek az elméletnek a Prokrusztész-ágyára igyekszem majd vizsgálatom tárgyát felfektetni. Becsukom a teraszajtót, bent a porszívó forgószele süvít tompított brummogással, odakint az éledező birtok madarai csacsognak, Maurice, az egyik macskánk hatalmasra nőtt hasával úgy terjeng az egyik fal mellett a napon, mint valami olvadófélben lévő csokoládé-vanília fagylalt.
          A nap további része a Tisztaság Angyalának távozása után Tóth Krisztina három legutóbbi kötetének irodalmi terében telik, ha fölfeslik is, valahol azért mégis törvények szövedéke a világ, olykor átláthatatlan, vagy a hajnali derengésben pókfonálként felcsillanó összefüggések hálója: a szálak vége az idő más-más zugába rejtve, olvasom, és a nyakamat tenném rá, hogy kedvenc költőnőm is olvasott már legalább két kötetnyi Proustot, mert ez a mondat akár az Eltűnt idő -ből is lehetne idézet. Szorgalmasan osztályozom, azonosítom, értelmezem a szövegeket összekötő milliónyi szálat, tévelygek a három kötet között, mintha csak egy hosszú szalon egymásba nyíló termei volnának, titkos indákkal minden összekötve.
          A művek szétszálazása és a szálak előadássá szövése átnyúlik a délelőttből a délutánba, majd az estébe; munkámat egyedül az szakítja meg, hogy este nyolckor megnézem a DunaTV Szalon című műsorát, mely ezúttal Az eltűnt idő nyomában című, Szikora János által rendezett színházi előadás, és főleg a Zoób Kati által az előadáshoz tervezett fantasztikus jelmezek köré szerveződik. A műsor gerincét képező divatbemutatón én is ott voltam, de hogy hogyan kaptam meghívást Budapest legcsillogóbb szalonjába azon a fáradtarany színű, késő nyári délutánon, azt valamikor majd részletesen leírom a memoárjaimban és/vagy regényeimben. Egyelőre kénytelen vagyok a kíváncsi olvasót az Eltűnt idő negyedik kötetében a második rész első fejezetéhez irányítani, ahol a főhős olyan kételyekkel és várakozásokkal telve érkezik meg élete első Guermantes-estélyére, melyekhez igencsak hasonlóakat éltem át én is, mikor, miután kiválasztottam a ruhatáramhoz képest leginkább alkalomhoz illő ruhát és elhívtam magammal a leginkább az alkalomhoz illő barátnémet, vagyis Zeldát, kart karba fogva együtt átléptünk a Szent István körúti bérház kapuján. Jóllehet már évek óta nyakig elástam magam a belle époque és a rokokó irodalomtörténetében, mégsem mondhatnám, hogy gyakorlott szalonjáró volnék, afféle tapasztalt arszlán , aki egy nyakfodorból éppúgy képes azonnal megállapítani bárki társasági helyzetét, mint ahogyan a pezsgő színéből és ízéből az alkalom emelkedettségét: életemben mindössze kétszer éreztem magam kifogástalan úriembernek, következésképpen Proust-regényhősnek; egyszer, amikor egy lengyelországi utazás utolsó napján egy krakkói úriszabóságban megvettem azt az inget, amit a divatbemutató alkalmával is viseltem; másodszor pedig a Zeldával töltött paradoxan romantikus hétvégén Párizsban – ezek után talán nem is kell tovább magyaráznom, miért volt mindkét választás magától értetődő.
          A gyönyörűen restaurált, árkádoktól és stukkóktól roskadozó bérház udvarából mécsesekkel kirakott lépcsősor vezetett a Zoób divatház földszinti boltjába, egy emelettel feljebb pedig a bemutatóknak helyet adó hosszú, minimál-barokk berendezésű terembe, ahol már javában gyűlt a hazai high society színe-java, vagy legalábbis az, amit mi azon az estén annak hittünk: mindenesetre tény, hogy akkor először láttam valakinek a zakózsebében olyan díszzsebkendőt, amit láthatólag nagyon is komolyan gondolt annak viselője. A szalon egyik oldalán diszkrét fogasokon és próbababákon Zoób Kati kreációi függtek, melyek enyhe budoárjelleget kölcsönöztek a helyiségnek, jelezve, hogy bármennyire is hivatalos és ünnepi az esemény, ahová jöttünk, itt mégiscsak munka folyik, ha lényege szerint minden munkák legkáprázatosabbika is: itt készül a Nő, Roland Barthes Divathölgy -e, aki "egyszerre maga az olvasó, és az, ami álmaiban lenni szeretne" – de persze nem egészen csak erről van szó, gondoltam magamban, ahogyan a székekre kihelyezett 2006-os katalógust lapozgattam (Varga Ágota magyar topmodell mint fehér-pasztell posztbarokk femina pózol az oldmobil-istállóban), hiszen a Zoób divatház profiljának csak egy része a viselésre készített pret-a-porter, a másik része viszont az idők során teljesen önálló művészeti ággá kifejlődött haute couture is, ahol a Nő nőiessége már túllép önmagán, s a kifutó idea-világának absztrakt környezetébe emelkedve ezerértelmű szimbólummá, eszmévé nemesül: a divattervező saját, egyéni világ- (vagyis Nő-)képének lenyomatává.
          Ínyenc módjára gusztálom a képernyőn is a kamera előtt elvonuló fin de siecle leszboszorkákat és selyemfiúkat, különösen a fekete tüllszoknyás Sötét Ámort, akit már a színházi előadás nézésekor is kiszúrtam magamnak öreg napjaimra vigasztalásul, a műsor további részében pedig arra gondolok, hogy igen, nem hiába nyomatjuk már egy ideje barátaimmal és kollégáimmal a neofrivolitást mint XXI. századi korstílust, hiszen lám, a történelmi szükségszerűség minket igazol. A röpke negyven perc után azonban visszatérek Tóth Krisztinához, add meg a szalonnak, ami a szaloné, de add meg az íróasztalnak is a jussát, figyelmeztetem magam szigorúan.
          Ha mostanság valami komoly öregembernek elmesélném, mivel telnek a napjaim, és hogy az írásaimért és az előadásaimért alkalomadtán még fizetnek is, a képzeletbeli öregúr bizonyára fölvonná a szemöldökét, és csak annyit mondana: Mátyás, azért azzal remélem tisztában van, hogy amit maga csinál, az kimeríti az üzletszerű kéjelgés fogalmát.    
Dunajcsik Mátyás
hirdetés