hirdetés

A háborúzás szépségei

2010. március 23. - Bazsányi Sándor

Megkérdeztük hát tőlük, szerintük mikor szoktuk használni a „szép” szót. A fiam habozás nélkül rávágta: „Amikor kimondjuk.” A lányom hosszan elgondolkodott, majd így válaszolt: „Amikor valakit meg akarunk vigasztalni.”
hirdetés

Ma még annyi érdekesség sem történt, mint tegnap. (Már ha egyáltalán  érdekes az, ha valaki megkapja élete első mobiltelefonját.) Ámde adódott egy izgalmas téma: a háború.

Annyian, annyiszor mondták már, hogy olvassam el végre Szomory első világháborús regényét (Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről), hogy a napokban nekiálltam. Már csak azért is, mivel az áll a könyv hátoldalán, hogy „a legnagyobb háborús regény, amit valaha írtak”. (Hm, jó kis ötlet a kiadó részéről, hogy ennyire megdicséri a kiadványát.) Egy angol tudósító, aki komótosan, szép szavakba csomagolva mesél a háború hétköznapjairól és borzalmairól. Ami, a szép csomagolás, Kosztolányinak kiváltképp tetszett. És lehet, hogy mások is ezért szeretik a könyvet. Hogy benne – idézem Tersánszky Józsi Jenőt – „valaki Pestről az íróasztala mellől különbül látja meg a háborút”, mint az, aki a „kellős közepén” van. Hát, nem tudom. Én nemigen érzem benne a háborút (persze nem tudom, el se tudom képzelni, milyen lehet érezni egy háborút), inkább csak a szép mondatokat, a szépirodalmi csomagolást érzékelem; ami persze nem kevés. Noha el tudom képzelni, hogy valaki kevésnek találná. Mint ahogyan a Buchenwaldot megjárt Kertész is – aki egyébként elismeréssel emlegeti Szomoryt – kevésnek, illetve alkalmatlannak találhatta a szépirodalom kincsestárát, magyar nyelvű szerszámosládáját, amikor megírta a – korabeli lektori jelentés szerint – „rosszízű mondatokból” álló regényét. Ellenben Szomory jóízű mondatait tényleg élvezettel ropogtatom. Azon persze muszáj elmerengnem, hogy vajon egy húsvér angol tudósító is feltétlenül olyan gyakran tűnődne el saját angolságán, számára kedves nemzeti karakterjegyein, mint a Szomory-regény koholt elbeszélő hőse. Nem is beszélve a meglepő költői fordulatról, amikor a regény végén a túlságos hévvel szeretett D. hadnagyot viszontlátó tudósító egy cédruslombbal beárnyékolt fiatal majompár boldogságához hasonlítja kölcsönös örömüket.

Továbbra is a háborúról. Mostanság, bizonyos okból, újraolvastam Térey Drezda-verseit. (A német város 1945-ös bombázásáról, elpusztításáról.) Még mindig nagyon jók. Nem koptak, nem rozsdásodtak, nem erodálódtak. Jól le lettek kezelve annak idején, 2000 környékén. Utánanéztem az interneten, milyen módon jelenik meg a – Térey-versekből süvítő – borzalom az audiovizuális térben. Hát, eléggé változatosan. Fényképek, filmfoszlányok, visszaemlékezések. Időnként gyomorforgató, hatásvadász zenei aláfestésekkel. A csúcsteljesítmény egy pár éve készült német játékfilm (Drezda), amelynek részletei, trailerei tényleg elképesztők: egy angol–német szerelmespár – szentimentális zenével síkosított – hányattatásai a porig bombázott Drezdában. (Tisztára, mint a bő tíz évvel ezelőtti Titanic-film.) Kész tudathasadás: szemeim szomjazzák a látványt, ízlésem meg bőszen tiltakozik az összérzéki támadás ellen. A moralitás – a történelmi bűnre és annak ábrázolhatóságára vonatkozó etikai dilemma – meg teljességgel kimarad a játékból.

Közben a második osztályos fiam versmondó versenyre készül, illetve készül arra, hogy majd készül. Verseket böngész, internetes felvételeket néz. A kedvencei közé tartozik Sznoberovics, ahogy József Attilát meg Weörest mondja. A „Sznoberovics” egyébként Latinovits. Ma mindenáron meg akarta hallgatni a Nagyon fájt. Gondoltam, elveszem a kedvét az Eszmélettel, de csak még inkább meghoztam. Elbűvölten hallgatta a Nagyon fájt (ezt Latinovits tényleg jól mondja), miközben vitális lánytestvére ott feszengett mellette. Amikor megkérdeztem tőle, vajon mi fáj a költőnek, azt mondta, biztosan a feje, vagy valami ilyesmi.

Egyszer, amikor – szükséghelyzet lévén – be kellett velem ülniük egy szóbeli egyetemi vizsgára az esztétika tanszéken (ahol egyébként teszem a dolgom), a vizsgázóval folytatott beszélgetés során szóba került a „szép” szó. Letették a színes ceruzájukat, odahagyták félig elkészült rajzlapjukat, és rákönyököltek az asztalunkra. Láthatóan izgatta őket a téma, a szó. Megkérdeztük hát tőlük, szerintük mikor szoktuk használni a „szép” szót. A fiam habozás nélkül rávágta: „Amikor kimondjuk.” A lányom hosszan elgondolkodott, majd így válaszolt: „Amikor valakit meg akarunk vigasztalni.”

Szomory könyvéről is elmondhatjuk, hogy „szép”. Vigasztalásképp a háborúzás (borzalmainak nyelvi) szépségeiért.

Bazsányi Sándor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.