Ma a Zoli megbolondult.

Vagyis már napok óta nem stimmel vele valami. Pontosabban már hónapok óta. Pedig régen olyan normális volt. Nem tudom, hogyan csinálja, de például simán olvas a gondolataimban. Ha én azt mondom, a sötétben szeretek legjobban szerelmeskedni, akkor ő abban a pillanatban mondja azt, hogy legszívesebben bevinne egy sötétkamrába, mert ott olyan jó lenne velem szeretkezni. Mindig tudja előre, mire gondolok. Mindig megérzi, hogy éppen mit csinálok.

No, de nem ezért írom, hogy a Zoli megbolondult, hanem azért, mert olyan hülye lett. De komolyan. Mindig attól félek, hogy rám ugrik, ha találkozom vele. De komolyan. Ha meglát, látom rajta, hogy folyik le a székről, ha van ott valaki, ha nincs, nem zavartatja magát. Meg fogdos állandóan. Késztetést érez, hogy hozzám érjen. Belenyal a fülembe. Limbálja a kezét, hogy a kisujja véletlenül belémütközzön.

®EDEti blograjzok

És a szeme!!! Úgy tud nézni, hogy csak na. Attól meg én folyok le a székről. Ma is csak úgy elkapott. És olyan nyelves puszit adott, hogy szavak nélkül maradtam. Még most is bizsereg a nyelvem, ha rágondolok. Nem is tudtam más ízt érezni egész nap. Pedig ettem rendesen. De csak a Zoli-nyelv bizgentyűi maradtak meg bennem. Hűűű, de jó is volt. És a kenyérgőzöséről még nem is beszéltem. Arra is felültet néha, és csak úgy tekerget mindenfelé. Én meg csak figyelek bambán, hogy jééé, ilyen is van, meg olyan is, rengeteg dolog, amiről eddig fogalmam sem volt, nem gondoltam, hogy ilyen jó is lehet a kerekezés. Pedig én a biciklizést sosem szerettem. De Zolival még az is jó. És van neki egy tesztpilótája is. Én hívom így, mert egyszer régen leteszteltem. Hogy reagál-e rám egyáltalán. De most már nem kell tesztelni, mert tudom, hogy mindjárt feláll, ha meglát, vagy csak megérez a közelében. És a teszpilótája is megbolondult. Mindig, minden körülmények között belém akar bújni. Alig tudom mondani, hogy ne. Ma is a kormányra döntött, és én abban a pillanatban elaléltem.

Valami olyasmit mondott a Zoli, hogy megbízta a tesztpilótáját, hogy virágmagocskákat ültessen belém. Virágmagocskákat??? Mert én vagyok az anyaföld, és engem kell megtermékenyítenie. Mondom én, hogy a Zoli megbolondult. És nem hagy békén sohasem. Egész nap csak én kellek neki. Reggel, délben, este, éjszaka, mindig ott liheg a nyomomban. Folyamatosan. Jó, azt tudom, hogy a Zoli egy hősszerelmes. Mondták már mások is. De hát nem gondoltam, hogy ennyire. Mert ez azért már túlzás. Most is figyel. Csak úgy néz. Meg is szólal, szinte a hangját is hallom: úgy elszopogatnám az orrod hegyét is. Nem értem én ezt a Zolit. Meg hogy megkérte a kezem... Ez meg a csimborasszója a történetnek.. Bár simán el tudnám képzelni az életem vele. Meg a tesztpilótájával.

Aaron Blumm