hirdetés

A Háromkirály

2011. május 9. - Jelenkor folyóirat

Nem érdekel a kézirat, inkább le kellene írni, mi van most a szerkesztőség háza táján. Most lehetne, sőt: most kellene elmondani... - Ezen a héten a Jelenkor folyóirat írja a Netnaplót a Literán. Ma Szolláth Dávid írását olvashatják.

hirdetés

Képtelen vagyok megmaradni a szerkesztőségben. Van a sétányon egy pinceborozó, az ősidőkből maradt vissza, oda megyek le. Érdemes előre szólni, hogy cukor nélkül kéred a kávét, egyébként a csaposnő automatikusan beletesz kettőt, mielőtt odaadja. A tejpor összeragadt a befőttesüvegben, úgy kell rétegeket lekaparni a szögletes fagyiskanállal, amit a kávéhoz kaptam. Nyilván a pára miatt van. Az asztalon só-bors, és hat szál hasábos, puhafa fogpiszkáló. Kísérlet: ha megfordítod a sótartót, ott marad az alján a só egy tömbben.

Rég voltam a Háromkirályban, megelégedéssel látom, hogy semmi nem változott. Műanyag lambéria, barna-fehér keramitkocka, a söntésen pléhlemez. Két csöndben villogó játékgép, füst, az alagsori ablakokon csorog a víz. Büdös spleen. A falon hatalmas, karórát imitáló, aranyszínű műanyag falióra, mellette megfakult Horthy-kép. A kormányzó alatt ott van az elveszett királyság is: légyszaros iskolai Nagymagyarország-térkép, Stiefel.

Hoztam azért magammal néhány kéziratot, nehogy úgy tűnjön, lopom a napot. “Borges elbeszéléseinek tükör-motívumában a posztmodern szubjektivitás tapasztalata anélkül tematizálódik…” Még egy “tematizálódik”, és szíven döföm magam a puhafa fogpiszkálóval. Kihúzni! Tollat persze nem hoztam. Kérni fogok a csaposnőtől, de még erőt gyűjtök. Nem érdekel a kézirat, inkább le kellene írni, mi van most a szerkesztőség háza táján. Most lehetne, sőt: most kellene elmondani, hogy milyen elkeserítő a helyzet. Ez kötelesség, vagy mi. A Literát biztos rengetegen olvassák, ezt most ki kell használni.

A csaposnőt (Katika?) keresem a szememmel, hogy tollat kérjek, de eltűnt hátul. A pult mögött két tükrös polc. Az alsón olcsó cigarettadohány, meg kommersz szeszek literes üvegekben. Kupak helyett krómozott adagolócsőr van a szájukra tekerve, ez megnyugtató, kamaszkoromból ismerős. A felső polcon néhány üveg “repis” ital (Hubertus, Jägermeister, Whisky) és három-négy drágább sör. A polc közepén nagyméretű unicumos üveg, teljesen beborítja az évek során ráolvadt gyertyák viaszköpenye. Két poros, kunkorodó fénykép támaszkodik a gyertyatartó-üvegnek. A homályosabbik képen ödémás szemű, kopaszodó férfi (úgy rémlik, a kocsma tulajdonosa) koccint az üveges tekintetű Zámbó Jimmyvel. A háttérben színes felirat: “BUÉK 1993”. A másik kép vízparton készült: a félmeztelen, napszemüveges Bajor Imre vállát öleli ugyanez a férfi, akit ezúttal erősen napégette, kipirosodott bőrrel láthatunk. Mindketten egy-egy füzér halat emelnek büszkén a kamera elé.

A pulton ottfelejtett toll, karnyújtásnyira. Kihasználom a csaposnő távollétét, sikerül ellopnom. Ez az! Kék Signetta. És ami a fő: fog, van benne tinta. A csaposnő sehol. A váratlan siker elmozdít a holtpontról, és a borgeses kézirat hátára rögtön leírom az első mondatokat: “A Jelenkor folyóirat 1958-as alapítása óta Baranya megyei fönntartású lap. Idén az új megyei vezetés megszüntette a támogatásunkat, amint erről hosszas utánajárás után sikerült tudomást szereznünk.” Áthúzom. Ugyan-ugyan. Mégis, kit érdekel ez? Minek sajnáltatni magunkat? Hányan vannak ugyanígy Pécsett vagy az országban? Galériák, kulturális központok, iskolák.

Firkálok a papírra, a tejpor száraz szigetként úszkál a hűlő kávé felszínén. Addig tuszkolom a kanállal, amíg szétesik, lesüllyed, majd megint összerántja magát a Durit-pohár alján. Nem vegyül. Visszafordítom a papírt, és folytatom inkább a kéziratot. “A tükör lacani értelmezéséről áttérve Paul de Man arcrongálás (defacement) fogalmára…” Most meg “arcrongálás”… Tom jut eszembe a Tom és Jerryből, amint teljes sebességgel rohanva belelép a Jerry által gondosan odakészített gereblyébe, és a felpattanó gereblyenyél arasznyi mélyen behorpasztja az arcát.

Vendég érkezik, reszketős kisöreg. Katika valahogy megérzi és előkerül. Az öreg piros fröccsöt kér és fél cseresznyét. A söntésben két, fedéllel letakart, henger alakú tartály. Ebből méri ki aprófejű merőkanállal a fehéret vagy a vöröset, most a vöröset Katika. A pléhtartály, az adagolócsőrök és a kisöreg kortársak, megértik egymást. A felest Katika először alumínium mérőpohárba tölti, és ebből löttyinti át a vastag falú üvegpohárba, ugyanolyanba, amiben én a kávémat kaptam. A mérőpoharat elöblíti, a fülénél fogva a csöpögtető fölé akasztja egy szögre.

Jól esne nekem is valami erős, de még dolgozni kellene, úgyhogy inkább nem. Itt van még ez a borgeses tanulmány is, ismerem látásból a srácot, aki írta, PhD-hallgató, helyes, értelmes fiú. Azt azért nem hinném, hogy tud spanyolul. Most hogy írjam meg neki, hogy ez így nem megy? Meg aztán nem is ezzel kellene foglalkozni. Persze nekem sem. Meg kellene írni inkább a Jelenkor történetét szépen, “De profundis” tónusban, vibrátó, két flekken. Nekidurálom magam, utolsó korty kávé, megint megfordítom a lapot, szorítom a Signettát: “Új seprű söpör a vármegyén. Baranya megye új első embere, itt jön a név, olyan költségvetési szigort vezetett be, amely sorra ellehetetleníti a kulturális műhelyek működését Európa tavalyi Kulturális Fővárosában.” Ezt is áthúzom. No és akkor mi van? Kinek kell ez? Különben is, mi az hogy új seprű? Zsurnál. Zakatol a szent család a megyeházán. Csinálják csak, mit tudsz ellene tenni? Én meg ülök itt a Háromkirályban, a három koronázatlan király: Zámbó, Bajor és Horthy fényképei alatt. Iszom egy fröccsöt legalább.
 
Szolláth Dávid

Jelenkor folyóirat

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.