Napok óta alig aludtam, és ma a sok nemalvástól elfáradtam, szótlanul ültem csak magamban, tanácstalanul, hogy most mi lesz. Aggódtam, megborzongott a lelkem. Egy pillanatra el is aludtam, álmomban volt egy közös házunk, melyben le-föl sétáltunk az emeletek között. Narancssárga volt, fehér kapu vezetett ki rajta, és a tengerparton állt valahol. Amikor felébredtem, rájöttem, nem tudok tovább élni nélküled, veled kell lennem minden pillanatban. Ahogy kiléptem a házból, a biciklimre csíptetőzve megint egy levelet találtam:

„Miközben alszol, körbebiciklizem a házat, körbe Téged, körbe az álmod. Próbálok bejutni Hozzád, próbálok bejutni a házadba, próbálok bejutni az álmodba. A kutyáktól nyugodtan leparkolhatok, meg sem ugatnak, észre sem vesznek, csak az orrukkal fintorognak kábultan. A falnak támasztom a biciklit, és mehetek nyugodtan tovább. Próbálom kinyitni valamelyik ajtót, próbálom kinyitni valamelyik ablakot, de mindegyiket zárva találom, valaki gondosan mindent becsukogatott.

®EDEti blograjzok

Aztán mégis bejutok. Felmegyek a lépcsőkön, megkeresem a szobád, hamar megtalállak, hamar megtalálom az ágyad, de pisszenni sem merek, nehogy más is felébredjen, a nyomomra bukkanjon, és rájöjjön, hogy itt jártam.

Csak ülök  Melletted, és nézem, ahogy alszol. Időnként elmosolyodsz, tudom, hogy ilyenkor rólam álmodsz, megfogom hát a kezed, simogatom az arcod, betakarlak, és hagyom, hogy hozzám bújjon a tested. Ahogy hallgatom a szuszogásod, lassan elalszom Melletted én magam is.

Amikor felébredek az első gondolatom az, hogy minél előbb eljussak Hozzád. Biciklire pattanok, és megindulok Feléd a gőzölgő virradatban. A házatokat először óvatosan körbejárom, nem akarom, hogy bárki is meglásson, nem akarom, hogy bármi bajod származzon abból, hogy itt jártam. A kutyáknak dobok egy-két falatot, de fel sem ébrednek, meg sem mozdulnak, valaki már elkábította őket előttem. Először a a nagykapun próbálok bejutni, de valaki eltorlaszolta a bejáratot, próbálom megtalálni a kulcsot, de csak a hűlt helyét találom. Aztán megnézem a hátsó ajtót, de az is zárva, megkocogtatom az ablakokat, de reménytelennek tűnik, hogy bármelyiket is nyitva találjam.

Aztán mégis bejutok. Ismerős az út, pedig még soha nem jártam itt, mégis vezet a lábam, egy percig sem kell gondolkoznom, merre menjek. Valaki szöszmötöl a földszinten, de én az emeletnek tartok, megszámolom a lépcsőket, és nemsokára már ott is vagyok Melletted. Amikor belépek, nyugtalan az álmod, csak dobálod magad ide-oda, de amint Melléd ülök, megnyugszol, a kezembe teszed a kezed, én pedig az arcod simogatom. Figyelem a légzésed, és aztán én magam is elalszok.

Aztán ugyanúgy, ahogy jöttem, lassan el is párolgok.”

Aaron Blumm