Tegnap este tízkor, ahogy átmegyek az előszobán, látom, a kutya rendesen odasimul a bejárati ajtóhoz, ami részéről egyértelmű jelzés, hogy pisilhetnékje van, ilyenkor le kell vinni, különben baj lesz. Mondanom se kell, az efféle soron kívüli kutyasétáltatásra nehéz a családban önkéntest találni, egyszerre mindenkinek halaszthatatlan elfoglaltsága támad, mondjuk, Márk kivételével, mert ő különben is le-leruccan elszívni egy cigit (ami a lakásban tilos). De most ő is valószínűleg épp cigarettázás után van, mert nem mutat hajlandóságot. Én meg teljesen elúsztam ugyan aznapi filozofikus hangütésű netnaplómmal, alig van meg belőle valami, nem is beszélve az egyéb terhekről, amelyek a vállamra nehezednek, hirtelen mégis ellenállhatatlan kedvet érzek lemenni a kutyával. Mintha érezném, mi vár odalenn.
          Kilépek a kapun, megtorpanok, a lélegzetem is eláll. Még szerencse, hogy a kapucnis kabátot kaptam magamra, mert egyetlen lépést se tudnék tenni. A délutáni szitáló havas esőből csendes, kitartó hóesés lett, ünnepi néma áhítatban tárul elém a Kiss János altábornagy utca, ahogy lentről, az Alkotás utca felől enyhe ívben jön fel a házunkig és tovább, át a Böszörményin, a Polgármesteri Hivatal vöröstéglás épülete mellett nekilódul a hegynek. Ez a máskor kisebb hegyvidéki csomópont életét élő környék most olyan kihalt és elhagyatott, mintha legalábbis karácsony lenne, nem beszélve a tájról, amely alá akár oda is kanyaríthatnám gyöngybetűkkel a „kellemes ünnepeket” szlogent; egy pillanatra zavarba jövök, magam se tudom, nem a fantáziám tréfált-e meg, elröpítve valamely gyerekkori álmom varázsos helyszínére, vagy épp ellenkezőleg, ez a nyers valóság, ez az a mocskos, ködös, rossz levegőjű európai metropolis, amelynek főpolgármesterét tortával pofán kell dobni, hadd érezze magát a fejlett, nyugati világban. Csak éppen egyik percről a másikra titokzatos metamorfózison estünk át. Mindenesetre az autók ott sorakoznak két oldalt a járda mellett, a fák nyújtogatják lombtalan ágaikat, az ablakokon kiszűrődik a kéken villogó tévékészülékek ismerős fénye, a sarki bolt már rég bezárt, a buszmegállóban nem vár senki, odébb, a Böszörményi úton a villamosra se, mindent beborít a hó. Az emberek láthatóan hazamentek, beültek a fotelba a tévé elé, talán a közlekedés is leállt, lehet, hogy ma van a havazás világnapja, amiről az én kivételemmel mindenki értesült. Az úttestet is, a síneket is egyenletes puha hószőnyeg borítja, a téli faágakon megül a töméntelen apró pehely, szikráznak az utca esti kivilágításában, akár egy Andersen-mesében.
          Mi történt? Héra, ez a fekete pamacs, kis maga kellető nőstény ide-oda cikázik a nagy fehérségben, aztán kiköt az egyik fánál, alig néhány lépésre a kaputól, kecsesen csöppet megemeli a bal hátsó lábát, nyilván, hogy ne legyen pisis, mert arra kényes, és irdatlanul nagy tócsát termel maga alá. Ez az egyetlen forró biológiai híradás az életről a végtelenül poétikussá vált világban. Pilinszky egyik darabja jut eszembe (de melyik?), amely azzal fejeződik be, hogy hull a hó, hull és hull, mindent maga alá temet, letakarja és mintegy „megváltja” a világ összes mocskát és bűnét, hisz a hó a maga primer nyilvánvalóságában kézenfekvő, sőt kézzelfogható ártatlanság, a szónak mondhatni teljesen materiális értelmében, a természet egyfajta metafizikája, amely felülír minden fizikát. Melyik ez a darab, melyik? Legalább egy órát töltök ezek után a Pilinszky-kötetek társaságában, melyek kis híján egy egész polcot betöltenek, amin csak azért szoktam máig eltűnődni, mert kevés szerzőről írták le annyiszor, hogy „egy könyves költő”, ő meg erre csak annyit mondott, lényeg, hogy a madár szárnyaljon, és mellékes, hogy hányat csap a szárnyával. Igaza volt, hisz közben megtermelte a maga posztumusz köteteit, tessék, a tárcáit, cikkeit, interjúit, leveleit, jegyzetfüzeteit, naplóját, ezek mind-mind a szárnyalásától érdekesek. Jó, jó, de nem találom azt a bizonyos metafizikai havazást, pedig emlékszem rá, amikor a Hajós utcában, ahol annakidején szerette a darabjait felolvasni barátainak, vendégeinek, tőle magától hallottam. A felemelt hangjára is emlékszem, amely világosan utalt a költészetében amúgy is vissza-visszatérő „takard le, amit elkövettél” motívumra, mintha a hó a világ egyfajta ontológiai takarója lenne, az a különleges lepel, amely nemcsak elrejti, hanem a maguk realitása szerint meg is mutatja az ember tárgyait és tetteit.
          Ezt most mintegy huszonnégy óra elteltével írom, hisz az előző netnaplóval így is csak délre végeztem, aztán telefonáltam, futottam ide-oda, végül megint kikötöttem Pilinszkynél, de továbbra se találtam meg a keresett hóesést, ami kezdte aktualitását veszteni, hisz odakint a hatalmas fehérség, ami reggelre a várost beborította, kezdett olvadni, latyakosodni, a meteorológusok is kifejtették, hogy az egész jelenség átmeneti. Már magam se hittem saját tegnapi látomásomban, szép volt, igaz se volt (mondjuk, egy regényben a hős lelkiállapotát éreztetendő jól eladható lenne, meglátjuk), mindegy. Éjfél lesz, mire leülök a géphez, valamit ma is kell írnom, gondolom, majd Héráról mesélek, neki külön története van, szegény meglett kutyakorban, hatévesen veszítette el a gazdáját, s nem volt, aki befogadja, így került hozzánk Koszta Gabi közvetítésével egyenesen Pécsről. Meg az első kutyánkról, Pimpekről, ő tizenkét éve Varsóban, karácsony másnapján a wilanówi parkban, ahol a fiúkkal jégvárat építettünk, ráült a lábamra, s kikönyörögte, hogy vigyük haza. Meg Bodriról, akit Pimpek elhunyta után fogadtunk magunkhoz, már Pesten, mind az öten kimentünk a kutyamenhelyre és kiválasztottuk őt magunknak, és aki aztán – szándékosan írom így – Nórát választotta magának gazdájául, talán hálából vagy ösztönből, mert ő pucolta ki a mocsokból és táplálta fel. És aki végül hősi halált halt egy vérebbel vívott csatában, ami számára nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a gazdáját védi. Szóval gondoltam, elmesélem ezt a három kutyatörténetet, de közben kipillantok az ablakon, s ámulva látom, hogy dacolva az előrejelzéssel, visszatért a tegnapi csöndes természeti metafizika, újra hull és hull a hó, betakarja az előző napi sáros buckákat. Mi egyebet tehetnék, mégis csak erről kell szólnom, keresem a megfelelő kifejezéseket a különös jelenségre, megpróbálom ecsetelni a magam és a világ állapotát, telik az idő. Már hajnal fele járhat, amikor tompa dörejt hallok. Mi a fene? Tűzijáték? Ágyúznak? Ilyenkor? Mi történik? Éles, vakító fény, dübörgés. Mintha nyár lenne, nem vicc, villámlás, mennydörgés. Még ez is. Állok az ablakban, várom a következőt, makacsul, legalább tíz percig, de nincs folytatás.

Pályi András