Az örömhétfőt követő keddre is jutott szívmelengető program: „a megszépült Írók Boltja (1061 Andrássy út 45.) ünnepélyes megnyitására” invitált Balogh Edit és Nagy Bernadette, délelőtt 11 órára.

Ott a helyem! – döntöttem el, amint a kórházból kiengedtek, még abban a hiszemben, hogy kedden majd Dáviddal együtt (vagyis autóval) utazhatok Káposztásmegyerről az Oktogonra. A sors azonban keresztülhúzta számításaimat: Dávidom – aki betegségem idején végig tartotta bennem a lelket – szombaton este belázasodott, és a másnapi könyvbemutatóra sem tudott velem tartani. (Bence fiam szállított Békásmegyerre és haza.) Dávid azóta is fekvőbeteg – én pedig változatlanul szédelgek, fekve és ülve is, nemhogy járva...

Vágyam és kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugodni: elbotorkáltam a villamosig, átszálltam a metróra, majd a kis földalattira – s ha imbolyogva is, időre odaértem kedvenc könyvesboltomba. Rengetegen voltak, sok régi barátot, ismerőst köszöntöttem, amíg utat törtem a rendezvény-sarokig, ahol rögtön lerogytam egy átlátszó, csillogó, törékeny üveg hatást keltő, karcsú székbe, egy ugyanilyen asztalka mellé (csupa ilyen gyönyörűséggel cserélték le a régi, hagyományos asztalokat-székeket), s áldottam a szerencsémet, amiért ekkora tömegben ülőhelyet találtam. Csak óvatosan mertem körbetekintgetni, mert az agyam helyén egy ringlispíl keringett; rettegtem, hogy lezuhanok a székről. Sok volt a hirtelen fényesség fájós fejemnek, káprázó szememnek – de a boltnak nagyon jót tett az átalakítás: kisebb alapterületen, de föl- és lefelé terjeszkedve, a pincétől a galériáig kivilágosodott a tér – ahol annyi érdekes-nívós könyvbemutatón vettem már részt, s amely számomra alapvetően mégis valahogy az egykori Japán kávéház „utódintézményét” jelenti.

Csak Szűcs Katival, a Criticai Lapok főszerkesztőjével és Pap Ági filmrendezővel tudtam szót váltani, akik odajöttek hozzám, és kicseréltük egymással az aktuális híreket. Korosztályunk halottait emlegettük, borzadozva – és ugyanez ismétlődött meg, amikor az ünnepélyes megnyitón a szenzációs esszéjét felolvasó Forgách András és Parti Nagy Lajos számba vette, hogy a könyvesboltot támogató írók közül kik tették át székhelyüket időközben a „mennyei kávéházba”. Mándy Iván és Balassa Péter – bár testetlenül – mégis jelen volt az avatáson: szőnyegbe szőtték az írásról fogalmazott gondolataikat a galérián. Kár, hogy szőnyegpadlón, és nem szemmagasságban elhelyezett faliszőnyegen olvashatók a mondataik. Így az ember – ha nem akarja lábbal tiporni az emeleti rész padlózatát teljes szélességében betöltő idézeteket – vagy hökkenten visszafordul, vagy ugrándozni kényszerül, hogy szentséggyalázó módon ne lépjen a betűkre. Nem vitás, hogy a genius loci, „a hely szelleme” az egyéni emlékezetben és a kulturális térben is folyamatosan működő őserő. Akárhányszor elmegyek a bolt előtt – vagy csak rágondolok, hogy létezik – mi más jelenne meg képzeletemben, mint a múlt század első évtizedeinek művész-találkozóhelye; a szegény sorsú írók, költők számára nemcsak ihlető környezetet, hanem otthonpótlékot nyújtó Japán Kávéház, ahol József Attila a verseit – és a Szabad-ötletek jegyzékét – írta, Nagy Lajossal sakkozott, Hunyady Sándorral és másokkal kártyázott; s amely az egész József–Makai család pesti találkozóhelye volt. (Ha Makai Ödön, a költő sógora – egykori gyámapja – Hódmezővásárhelyről felutazott Pestre, itt adott randevút előző feleségének: Jolánnak és férjének, Bányai Lászlónak, valamint a költőnek és párjának: Szántó Juditnak. Ma már azt is tudni véljük, mit fogyasztott József Attila a vacsorával egybekötött családi találkozókon: törzskávéházában állítólag a gombás ponty volt a kedvence. (Lásd: József Attila gasztronómiai emlékei.)

Az Andrássy út környéke a fennmaradt fényképek, visszaemlékezések és „saját élményeim” alapján is óhatatlanul vele kapcsolatosak. Nem véletlenül választottam 1999-ben az Elektra Kiadóház Élet-képek sorozatában megjelent József Attila-monográfiám címlapjára az Operaház előtt – Etelka nővére által készített – képet a költőről. „Arra az egykori fiatalemberre vagyunk kíváncsiak, aki hatvan-hetven évvel ezelőtt ugyanazokon a pesti utcákon lótott-futott-sétált-kóborolt nap mint nap, mint mi. Arra a visszafordultában lencsevégre kapott, kalapos, kabátos járókelőre, akinek árnyéka éppoly tisztán kivehető a délutáni napsütésben az Operaház előtt, az Andrássy úti forgatagban készült fényképen, mint kedves, biztató tekintete.
Az 1932-ben megörökített pillanatkép modelljéről ekkor még kevesen tudták, hogy a huszadik század egyik legnagyobb magyar költőjét ábrázolja, amint derűsen ránk tekint az idő áttetsző falán keresztül.

Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret – üzeni beszédes pillantásával” – írtam a könyv bevezetőjében, és bevallom: ha arra járok, mindig várom, hogy fölbukkanjon a tömegben – hiszen neki az idő fala nem akadály: köztünk él ma is, az ő szavaival–fogalmaival gondolkozunk –, s amikor összeakad a tekintetünk, rám mosolyog, mert tudja: ismerem és szeretem…

Aspiráns koromban, 1985 körül kerestem föl először József Etelkát, a költő fiatalabb nővérét – aki 101 évig élt, de akkor még „csak” nyolcvanvalahány éves volt, s minden irodalmár, aki József Attila titkai iránt kutakodott, úgy érezte: a testvértől olyasmit is megtudhat, amit más kortárstól egészen biztosan nem. Ma is érzem akkori megrendülésemet, amelyet az idő folytonosságának bizonysága váltott ki belőlem, amikor az Andrássy út 32. szám alatti ház kaputelefonján megláttam az irodalomtörténetből ismert nevet: Özv. dr. Makai Ödönné. A negyedik emeleten állt meg velem a lift, és amikor kiléptem, irtózatos mélység tátongott előttem: a keskeny gangon kellett volna végigmennem a bejárati ajtóig, de megbokrosodtak a lábaim, mozdulni sem voltam képes. Tériszonyom megbénított. Etus néni ekkor – látva kétségbeesésemet – mosolygósan, fürgén elém szaladt, és betámogatott a lakásba. (Ötven év különbség volt köztünk – az ő javára.) És aztán órákon keresztül, szinte kérdezés nélkül mesélt, mesélt, mesélt közös gyermekkorukról.

Tíz  évvel később – amikor már nemcsak Attilára, hanem az életüket színpadi szerzőként átstrukturáló nővérükre, Jolánra (a költő első életrajzírójára) is kíváncsian faggattam – ugyanilyen lelkesen és nagy átéléssel emlékezett hármuk kapcsolatára. Ha történetesen bizalmatlan hozzám, vagy úgy érzi: túlságosan intim témákat feszegetek, és nem nyílik meg előttem – egészen biztosan nem sikerül hitelesen rekonstruálnom egymáshoz fűződő viszonyukat, és nem születik meg a kandidátusi disszertációm alapján írt kötetem, amellyel egészen más nézőpontból sikerült megjelenítenem a három testvér különös – a felnőtt korra átalakult – bensőséges kapcsolatát József Jolán, az édes mostoha című – két kiadást (1998, 2005) megért – könyvemben. 

Felejthetetlen élmény volt számomra, amikor 1998 ünnepi könyvhetén együtt dedikáltuk a kötetet az akkor már tolókocsiba kényszerült Etus nénivel a Liszt Ferenc téren – az Írók Boltja előtt. Mióta meghalt, sokan biztatnak, hogy József Attila és Jolán után a harmadik testvér, Etelka élettörténetét is dolgozzam fel, önálló kötetben. Az elmúlt tíz évben sokat írtam róla (róluk) napilapban, folyóiratokban (pl. Világhiány, sorscsere, játék, alkotás. A József-testvérek szenvedély motiválta életstratégiái. Temetésén a József Attila Társaság nevében búcsúztam tőle – az emlékbeszéd szövegét az Élet és Irodalom 2005. május 21-iki számában közölte A Nővér és kora címmel – de úgy érzem, még mindig nem tudok róla eleget.

Lehetséges, hogy ez az utolsó tartozásom, amelyet még le kell rónom ennek a sokat szenvedett családnak.

(Hogy miért is? Ki tudja. Talán a túlságosan elhatalmasodott részvét és csodálat okán.)

Közben pedig József Attilát is új nézőpontból vehetem szemügyre… Ez az, amit nem értenek azok, akik úgy gondolkoznak: mit lehet még írni a költőről, hiszen annyi könyv született róla, mint senki másról a magyar irodalomban. Én viszont jól tudom, hogy még sok titka van – és éppen a vargabetűknek látszó, rejtett utakon keresztül lehet megközelíteni a teljességet.

Nos, hát ilyen sok mindent jelent számomra az Írók Boltja.