hirdetés

A hét fő

2008. augusztus 4. - Új Éva

Naponta négy-öt hat órát töltök el az életemből avval, hogy tervezgetek valamit, amit minden józan emberi belátás szerint meg kell majd tennem, de képtelen vagyok rászánni magam, nem mintha helyette azt tenném, amiért érdemes lehetne nem szánni rá magam a elindulásra, tehát nem csókolgatom társam hasát és simogatom oda-vissza a pihéket a karján jóleső elégedettséggel (3. A bujaság.), a még csak nem is békés szuszogásban töltöm a délelőttöt A. mellett, mint ki semmi más jobbat a világon elképzelni nem tud (7. A jóra való restség.), hanem gyötrődöm és gyötröm őt, míg fel nem hív R.
hirdetés

1. A kevélység. 2. A fösvénység. 3. A bujaság. 4. Az irigység. 5. A torkosság. 6. A harag. 7. A jóra való restség.

Nyomorultul indul a nap, pedig lehetne jó is. Pontosabban: ragyogóan indult a nap, de nyomorulttá teszem, s aztán alig győzöm felhozni elfogadhatóra. Mellettem A. fekszik az ágyon, s reggel, szokás szerint, megölel (3. A bujaság), de ma én készítem a kávét. Zaccos fajta, ezt isszuk, szeretjük. Ha nem lenne kávé... vagy tej... valahogy akkor is elindulna a nap biztosan, de egyel több lehetőség a nyűgösködésre.
 
Mindig irigyeltem kicsit azokat az embereket, akik ilyen esetben kapják magukat, meg magukra a ruhát és kiszaladnak a közeli boltba, mintha mi sem történt volna, s valóban, nem történt semmi sem, elfogyott a tej, vagy a kávé, meg kell oldani, rutinszerűen, ahogy a zebrán mész át, nem sokat gondolkodsz, csak csinálod.
 
Na én nem. (7. A jóra való restség)
 
Én akkor nekikezdek, és jó ideig nem is hagyom abba.
 
S nem csak akkor.
 
Igazából már akkor elkezdek aggódni rajta, hogy mi lesz majd, ha elfogy a tej, amikor a dobozban még a legpesszimistább becslések szerint is négy decit lötyögtetek, ami bőven elég lenne kettőnknek két napra. De becsléseim szerint is legalább hárman, ha nem öten vagy hatan lakunk itt (2. A fösvénység.) (4. Az irigység.), a tej fogy, s valaki persze biztosan hoz majd, de ha mégsem... Nekem már akkor aggódnom kell, s közben persze megtehetném, hogy aznap, vagy másnap, vagy rögtön, kiugrom a közeli közértbe azért a doboz tejért vagy zacskó kávéért, ám helyette inkább szorongatom magam (2. A fösvénység.), s szorongatom A.-t, mert abból a feszültségből, amit magamban keletkeztetek egyetlen kávéfőzés alatt, bőven kijut neki is. (6. A harag.)
 
Gy. és S. (júliusig P. és P., augusztus közepétől pedig más tájon, más közegben, más névvel tisztelt létezők) az ágyon alszanak ébredésünkig, aztán megindulnak – a kávéfőzést már velük élem végig, a konyhaszékről a konyhaasztalra, az asztalról a konyhapultra ugranak, az előző napi mosatlant (7. A jóra való restség.) nyalogatják, szaglásszák a kávét a bögrében, felnyalják a kiömlött tejet, kirágják a kenyeres zacskót, leverik az öngyújtót, belelépnek a mosogatólébe, s összemászkálják a száradó edényeket... egyszóval élnek, s ha nem neveltek volna annyi szabály szerint, talán még élvezni is tudnám a játékaikat (4. Az irigység.) – erre azért ritkán ugyan, de nyílik lehetőségem, ha hagyom magamnak -, így azonban az a kényszerképzetem támad, hogy nevelnem kellene őket, bár A. rendszeresen hangsúlyozza, hogy a gyerekeket ő vállalta és ő neveli békében, szeretetben, nekem nem kell velük foglalkoznom, per definitionem nincs közöm hozzájuk (1. A kevélység.), ami kissé nehezíti nekem mentálisan ezt a nevelést és folyamatosan inadekvát pozícióban tart, amennyiben nem tudom benne elfogadni magam, hiszen miért is neveljek meg olyan lényeket, akiket nem vállaltam, akik augusztus közepén másokhoz kerülnek, s akiket rajtam kívül a közös háztartásban más nem nevel meg, tehát semmi másra nem tudom fogni a nevelési kedvemet, mint a puszta önzésre: arra, hogy személy szerint engem és csakis engem zavar, ha belenyalnak a tejfölbe mielőtt a tésztára boríthatnám, ha belerágnak a kekszbe mielőtt bevihetném a vendégeknek vagy ha beleugranak a kávézacctól szemcsés halványbarna löttybe a mosatlan edényben a mosogatómedence nem túl távoli mélyén.
 
Egyszóval a hét fő egyikével találom szembe magam: önzés. Ez egy új hét fő.
 
Nem mintha számítana. Meg se vagyok keresztelve. Mégis.
 
Mélystruktúrák, nehéz követni, melyik gondolat honnan érkezik, s ha túl gyakran és túl erősen próbálom az érkezés útvonalát követni le, nem jut időm meggondolni a gondolatot magát (7. A jóra való restség.), s beugrik, ja, J.A. ős patkánya, meg én, mint a kór okozója, de minimum hírvivője, az önazonosságától mentes, meg nem gondolt gondolatokkal terhelt fejű kis lény... s akkor hét fő kettő: az önsajnálat. Újra itt van. Igen.
 
Visszatérve hát a legelejére: ragyogóan indul a nap, elkészül a kávé, van tej és nádcukor (5. A torkosság.), vannak ezek a közös gyerekek, meg vagyunk mi, s aztán van a munka, amit el kéne végezni... s innen kezdődik a gyötrelem. Nem tudok elindulni. A lebénítottság olyan fizikai és mentális jeleit produkálom, melyekhez képest Gulliver kötelékei lófasz, hogy finom maradjak, s magam is, mintha köteleken, csapkodom a fél karommal az ágyat (6. A harag.), de azt sem engedem meg magamnak, hogy átgondoljam, miért. Ha itt az idill, a harmónia, a lelki jólét, a boldog együttélés, akkor miért, hogy képtelen vagyok olyanná szervezni a napom, mely egységben mutatja a kinti és benti életemet, ami hagyja nekem, hogy arra menjek, amerre a világ szerint menni kéne, munka, pénzkeresés, erkölcsi kielégülés, mert megbízható, kiváló, értő szakembere volnék a tárgynak, melyet naponta munkálok, s melyhez a kedv és a szükség is egyaránt... és nem tudok elindulni. Hatkor kelek, tízre kell odaérnem, és nem tudok elindulni. Naponta négy-öt hat órát töltök el az életemből avval, hogy tervezgetek valamit, amit minden józan emberi belátás szerint meg kell majd tennem, de képtelen vagyok rászánni magam, nem mintha helyette azt tenném, amiért érdemes lehetne nem szánni rá magam a elindulásra, tehát nem csókolgatom társam hasát és simogatom oda-vissza a pihéket a karján jóleső elégedettséggel (3. A bujaság.), a még csak nem is békés szuszogásban töltöm a délelőttöt A. mellett, mint ki semmi más jobbat a világon elképzelni nem tud (7. A jóra való restség.), hanem gyötrődöm és gyötröm őt, míg fel nem hív R., hogy legyen akkor a randevú ma este, ami addig gerjeszt, hogy képes vagyok kimozdulni a lakásból, s elszaladni a másik ürgelyukig, ahol egyedül töltöttem s töltöm napjaim (semmiképp sem jutok messzebb e szép hétfői napon a lakásaink valamelyikénél), hogy itt végre egy kicsit képes legyek dolgozni, hogy később aztán még belekombináljak néhány másik családtagot a napba, majd este fogadjam R.-t, szeretkezzünk egyszer (3. A bujaság.), beszélgessünk, szeretkezzünk még egyszer (3. A bujaság.), mert nekem mindent szabad (1. A kevélység.), aztán összecsomagoljak és visszajussak a kiindulási pontig, arrébb tereljem fekhelyemről Gy.-t és S.-t, s elhelyezkedjek A. mellett az ágyon, ahonnan másnap megint minden kezdődik elölről.

Új Éva

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.