Emlékeztem, hogy volt a decemberi Filmvilágban egy interjú a szombaton látott film, a Parfüm rendezőjével, Tykwerrel. Előkeresem. Hát nem tanulság nélkül való anyag!

 

          – Gondolt-e arra, hogy illatkártyákat osztogassanak a moziban, mint annak idején John Waters a Poliészter című filmje vetítésén?

          – A nyolcvanas években, épp akkor, amikor a Poliészter műsoron volt, mozigépészként dolgoztam, ezeket a kártyákat előadás után nekem kellett összegyűjtenem. Undorító volt. Kifejezetten fantáziátlan és unalmas elképzelésnek tartom azt, hogy mivel a filmem az illatról szól, ezért valahogy érezni is kelljen azt. A könyvnek sincs parfümillata. Azt sem akartam, hogy valamiféle fantasyfilm kerekedjen ki belőle azzal, hogy színezett levegőt fújnak a nézőtérre. Egyszerűen nem tetszettek ezek az ötletek, mert szerintem nem ez a fontos. A film nyelvének kell elérnie, hogy érezzük az illatokat, az pedig a filmrendezőn áll vagy bukik, hogy sikerül-e.

 

          Hozzáteszem, hogy a Süskind regényében – ennek adaptációja a film – említett rengeteg többé-kevésbé ismert bűzön, szagon és illaton túl van egy ismeretlen is: az a bizonyos parfüm, aminek létrehozása érdekében sorra öli le a lányokat a főhős. A parfüm időben elkészül, és olyan ellenállhatatlanul hatásosra sikerül, hogy a lebukott és kínhalálra ítélt gyilkost nem végzik ki, ellenben a vesztőhely köré csődült emberek hirtelen támadt szerelmi mámorban egymásnak esnek. Minthogy ilyen illatot eddig nem hoztak létre, még egy filmproducer szavára se lehet vele illatkártyákat impregnálni, és a nézőtérre se lehet befújni, de nem árt, ha tudjuk: a film világában ez igenis egy komolyan felvethető, és költséghatékonysági szempontból is alaposan átgondolandó kérdés.

          Amúgy Tykwer jó munkát végzett.

 

          – A történelmi filmekben általában érezhető valamiféle színpadias távolság, márpedig a színpad a moziban mindig szörnyű, akkor inkább színházba megyek, ahol érzem a színészek közvetlen jelenlétét. Azt az érzést akartuk kelteni, mintha egy időgépbe keveredtünk volna, és valódi 18. századi utcákon forgatunk. Azt akartuk, hogy a néző is átérezze a korabeli utcák hangulatát, a kosz és a bűz valóságát.

 

          Sikerült neki. Épp csak a döntő pillanatban válik számomra hiteltelenné a dolog, bár lehet, hogy maga a mese az, amit ezen a ponton már nem tudok befogadni. Könnyen lehet, hogy épp, amiért annyira valóságosra csinálták.

 

          Rossz érzésekkel ébredtem: nem voltam elégedett a szombati naplómmal. Mármint a napló helyett írott naplóval. A felkérés szerint mindig délelőtt kell elküldenem az előző napit. Főztem egy teát, és leültem a számítógéphez. A tea jól sikerült. Egyáltalán nem evidens, hogy a teafű és a forró víz találkozásából olyasmi jön létre, ami ízlik. Ez most összejött.

          Iszogattam a jóízű teát, és olvastam-átírtam szombati naplóimat. Mind a kettőt. Aztán felébredt Vera, és reggeliztünk. Meleg bagett vajjal, sajttal, zöldpaprikával, szalámival.

          Aztán vissza a naplóhoz. Egyszerre olvastam és írtam. Egyszerre hármat.

          Arra gondoltam, csinálhatna magának az ember egyszerre háromféle napot, hogy írhasson róluk háromféle naplót. Múltak a percek, a szavak hol fogytak, hol szaporodtak.

          Amikor eljött az ideje, elküldtem az egyik naplót. És már tudtam, hogy nagyjából az egész napot rá kell szánnom, ha valahogy meg akarom írni ezt a napot.

          Tagadhatatlan, hogy érdekes élmény volt mindennap több órán át írni. Hosszú ideje nem fordult ilyen velem elő. Lehetséges, hogy pár hónap múlva úgy alakulnak körülöttem a dolgok, hogy ha akarom, megtehetem.

          Ülni, írni. Gondolkodósétákat tenni, ami eszembe jut, leírni. A regényt, amit hat éve kezdtem el, a hetedikben befejezni. Vagy nem fejezni be. Elkezdeni három másikat.