Hosszú volt az út, mire megtaláltalak.

Hosszú  volt, és nem is volt zökkenőmentes. Volt úgy, hogy annyira szakadt az eső, és annyira süvített a szél, hogy azt gondoltam, jobb lesz, ha visszafordulok, volt úgy, hogy nem vettem észre az utamba kerülő akadályokat, gödröket, kátyúkat, és összetörtem mindenem, volt úgy, hogy elvesztettem a kormány felett a kontrollt, és fennakadtam az útmenti szögesdrótokban, de leginkább úgy volt, hogy semmivel sem törődve csak mentem tovább, nem tudva, mi az, amivel még számolnom kell.

Évekig bicikliztem, bicikliztem egyedül, bicikliztem másokkal, bicikliztem ismerősökkel, bicikliztem ismeretlenekkel, és volt úgy is, hogy már nem is bicikliztem, mert úgy gondoltam, nekem ennyi volt, több már nem jutott. De közben mindig is éreztem, valami még hiányzik, éreztem, az utam így nem volt, nem lehetett teljes, és valaki még jönni fog szembe velem.

®EDEti blograjzok

De azt sohasem gondoltam, hogy te leszel az, pedig többször is elbicikliztél mellettem, néha integettél is, és néha én vissza is integettem. De még véletlenül sem gondoltam, hogy egyszer majd közösen is biciklizünk, azt meg főleg nem, hogy majd ennyire jó lesz. És hogy miért lett így, azt én magam sem tudom. Azon a napon, amikor először bicikliztünk együtt, csak pislogtam, nem is nagyon mertem rád nézni, és még magamnak sem akartam elhinni, hogy te vagy ott mellettem.

Azon is sokat gondolkoztam, mikor is volt az első közös biciklizésünk, mikortól kell számolnom a közös időnket. Sok minden eszembe jutott, gondoltam a romos házra, ahol először találkoztunk, gondoltam a sötét éjszakára, amikor először csókolóztunk, gondoltam a kis zugra, ahol először szeretkeztünk, az első hóesésre, amikor először sétáltunk kettesben, gondoltam a virágokra, amiket nekem rajzoltál, gondoltam a virágokra, amiket nekem hoztál, gondoltam mindenre, de aztán rájöttem, nem tudom meghatározni a biciklizéseink kezdetét. Mert régebben volt, mint ameddig az agyam emlékezni tud, régebben történt, mint bárki is gondolná. Talán a múltban volt, talán a jövőben lesz, de hogy mikor és hol, azt talán nem is kell meghatároznom, a lényeg, hogy egy részünk mást sem csinált folyamatosan, csak mindig is együtt körözött a végtelen utakon.

Amikor most újra, ebben az életemben az enyém lettél, azonnal tudtam, hogy kincset találtam. De ez a kincs különbözik az összes többitől, amivel eddig rendelkeztem, nem mérhető sem pénzzel, sem arannyal, sem semmilyen drágakővel, nekem viszont mindennél többet ér, és azt is tudom, bármi is lesz, most már senki nem veheti el többé tőlem. Nem maradt más hátra, mint hogy a végén magam helyett is kimondjam, azt amire a legjobban vágysz: igen. Igen!

Mindig is veled akarok biciklizni.

Aaron Blumm