hirdetés

A hétvégi semmittevés

2018. február 1. - Czinki Ferenc

Visszagondolok a Nowy Portra, a Perła Bałtykura, a könyvtár vashídjaira, a Filip kocsmára, a Józef K-ra, a hajógyári sétáimra, Lukas Podolski góljára a lengyelek ellen, a kasubok meggyes vodkájára, Jack Nicholson hófehér zakójára, a lengyel Dave Gahan dezodorjára, a fehérre meszelt lakásomra. – Ezen a héten Czinki Ferenc írta a netnaplót Gdanskból.

hirdetés

Megjött a gdanski posta 5.

 

Azt mondja Kacper, egyik helyi vendéglátóm, miközben próbálunk egy eszpresszót elővarázsolni a túl modern kávéfőzőből, hogy bizony a hajógyár az egy nő. Tehát hogy a stocznia nőnemű alak lenne, és akkor ma ezzel a gondolattal induljak útnak. Két hete sétálok át minden nap a felirat alatt, de erre még nem gondoltam. Az egykori Lenin Hajógyár főbejáratát megőrizték, hogy a European Centre of Solidarity épületébe érkezők azon járjanak keresztül, befelé megnézhessék azoknak a fatábláknak a másolatait, amikre az ezerkilencszáznyolcvanas sztrájk követeléseit írták, kifelé pedig áthaladjanak a Dziekujemy za dobra prace felirat alatt, amivel tulajdonképpen megköszönik a jó munkát még azoknak is, akik csak arra jártak véletlenül. A régi kórház és a kantin épülete már eltűnt, az évtizedekkel ezelőtti fotók alapján alig ismerni rá a környékre, a Szolidaritás tere új funkciót kapott, már nem nyüzsgő főbejárat, hanem emlékhely, annak viszont mégiscsak eléggé élő. Kora délutánra beszéltük meg ide a találkozót Annával, gdanski tartózkodásom eddigi leghidegebb napjára, hogy körbejárjuk a hajógyár megmaradt épületeit, és nem is akérmiért. A hajógyári nőket keressük.

Abban teljes az egyetértés, hogy ha Anna Walentynowiczot, a mozgalmár darukezelőt nem rúgják ki nem egészen fél évvel a nyugdíjazása előtt, akkor sztrájk sincs, és talán nem úgy alakul a történelem, ahogy ma ismerjük. Azon a csütörtöki napon, ezerkilencszáznyolcvan augusztus tizennegyedikén a szolidaritás szó talán még csak el sem hangzik, leírva legalábbis biztosan nincs sehol. Minden arról szól, hogy Anna Walentynowicz visszakapja a munkáját, amit nyilvánvaló koncepciós eljárás során veszített el, akkoriban errefelé is nagyon értettek az ilyesféle dolgokhoz. Néhány nap alatt a sztrájk mozgalommá növi ki magát, megérkeznek a külföldi újságírók, annyi dolog történik egy pénteki napon, mint előtte egy évtized összes péntekjén együtt sem. A tervgazdasági idő mozdulatlanságáról hosszan értekezhetnénk, de azt tudjuk, hogy amikor vére megmozdul, az a következő három pontban írható le: 1) Nem történik semmi. 2) Elképzelhetetlenül hosszú ideig nem történik semmi. 3) Egy bezárt gyárudvaron heverészel a földön, rád zárták a kaput, mert állítólag éppen most zajlik a történelem. Persze messze nem ment minden ilyen egyszerűen, ugyanis a hajógyári vezetés és a lengyel állampárt igen kreatív tud lenni, ha összefognak, és hamar belátták, hogy egészen egyszerű megoldás visszaadni Anna Walentynowicz munkáját arra a maradék néhány hónapra, a cél nélküli sztrájk pedig nem is sztrájk, ráadásul jön a hétvége. Anna, aki a hajógyári mindennapokat és a sztrájk időszakát kutatja az ott dolgozó nők szempontjából, elmondja, minden sztrájkszakértő tisztában van azzal, hogy a vasárnap a legrosszabb, ugyanis elég nehéz megmagyarázni, hogy miért ne dolgozz aznap, amikor amúgy sem dolgozol. Hogy elég jelentős a különbség. Ebben a pillanatban, legyen ez mondjuk egy szombat délután, több ezer hajógyári munkás tartózkodik a bezárt kapuk mögött, és éppen készülnek hazafelé. Vasárnapra aztán mégis megfordul a világ forgása. Már megint. És nemcsak azért, mert addigra már a térség más gyárainak munkásai is csatlakoznak a mozgalomhoz, de még csak azért sem, mert ekkor már mindenki erre a balti Hármasvárosra figyel, hanem mert néhány hajógyári nő, legyen a nevük mondjuk Alina, Anna, Ewa és a többiek, kiállnak a Lenin Hajógyár egyes, kettes és hármas kapujához, hogy géppel írott papírokat osztogatva arra biztassák a hajógyáriakat, maradjanak, mert bőven lenne még itt tennivaló. Túravezetőm olyan gyorsan sorolja az eseményeket, olyan átéléssel, hogy lassan beleveszek a lengyel női nevek és a lengyel mássalhangzók átláthatatlan sűrűjébe, és már csak abban vagyok biztos, hogy ha egy nyári, álmos vasárnap délelőtt kialvatlan, de elszánt munkásasszonyok, indigózott papírlapokat nyomnak a kezünkbe, nagyon figyeljünk oda, mert lehet, hogy éppen összeroppantanak egy birodalmat.

A séta végén betérünk a Sala BHP épületébe, a terembe, ahol a Szolidaritás mozgalom és a hajógyár közötti tárgyalások zajlottak, megvan még a dobogó, rajta a hosszú asztal, az eredetinek tűnő székek, kiegészítve egy hatalmas terepasztallal, kedvem lenne eljátszani rajta az egész sztrájkot, de csak az épületek lámpáit lehet kapcsolgatni. A büfét úgy rendezték be, mintha egy fashion café találkozna a hajógyári kantinnal. Kényelmetlen székeken ülünk, és az egykori munkavédelmi zománctáblákat nézzük a falon. Nem is árt a jó tanács, amikor egy daru kezelőkabinjában ülsz, és tonnányi vaselemeket mozgatsz a kollégáid feje fölött. Leakasztom a tartójáról a Solidarność egy ezerkilencszáznyolcvanegyes számát, a pultnál pedig rendelünk egy-egy PRL-ka üdítőt, hogy tényleg sikeres legyen az időutazás. Anna siet, talán egy következő túrát kell tartania, én időzöm még egy kicsit az asztalnál, mégiscsak hétvége van. Visszagondolok a Nowy Portra, a Perła Bałtykura, a könyvtár vashídjaira, a Filip kocsmára, a Józef K-ra, a hajógyári sétáimra, Lukas Podolski góljára a lengyelek ellen, a kasubok meggyes vodkájára, Jack Nicholson hófehér zakójára, a lengyel Dave Gahan dezodorjára, a fehérre meszelt lakásomra, a Visztula kanyarulatára, minden megtett gdanski lépésre, és próbálom kitalálni, mit is lehet csinálni errefelé egy unalmasnak tűnő vasárnap délután.

Czinki Ferenc

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.