A hindu nő
2007. március 23. - Boldizsár Ildikó
...ezek a kérdések abban a pillanatban lényegtelenné válnak, amikor olvasni kezdünk. A folklorisztika a mai napig se cáfolni, se bizonyítani nem tudta azt a megállapítást, hogy „minden mese Indiából származik”. Nos, Bain meséi mintha azt a nézetet erősítenék meg, hogy ez az állítás igaz. Páratlan nyelvezet, bravúros párbeszédek, filozófia mélység és bölcsesség – ez jellemzi a keleti meséket, s ilyenek Bain meséi is.
- 2007. március 23.
Indiai barátnőm tegnap esti utolsó mondatára ébredek, és rögtön eszembe jutnak a szankszrit mesék. Kivételesen nem a mesekutató vagy a meseterapeuta áll e gondolataim hátterében, hanem a kiadói szerkesztő. Egy héttel ezelőtt ugyanis HMS titokzatos dobozt tett elém, és amikor kinyitottam – közhely ide vagy oda –, elállt a lélegzetem. Tizenkét aprócska antikvár könyv sorakozott a dobozban, a legrégebbi 90 éves, s ahogy egyenként szedegettem elő a megsárgult, megbarnult, szakadozott és foszladozott könyveket a dobozból, ilyen címek kerültek elém, mint pl. Az alkony köntöse; Holdsarló; Ami az álomban valóság; Isteni hamvak; Szürkület; A hibák bányája; A nagy Isten hajában; Az éjbe merült nap; Az égszínkék ital; A hajnal leánya; A testet öltött hó. Mindegyik könyv belső címoldalán a következő megjegyzést találtam: „hindu elbeszélés a szankszrit kézirat nyomán”. Szerzőként F. W. Bain neve állt a könyvecskéken, fordítóként pedig Baktay Erviné. HMS elmondta, hogy a könyvek a Baktay-hagyatékból kerültek elő, és mesélt egy legendát, amely sokáig élt a köztudatban: Bain neve mögött BAktay ErvIN személyét sejtették sokan. Pedig Bain valóban élt, méghozzá 1863-1940 között, és ő írta azokat a hindu meséket, amelyekről még Indiában is elhitték, hogy egy véletlenül felfedezett, ismeretlen szankszrit kéziratból származnak. Bain – aki egyébként konzervatív angol közgazdász és író volt eredetileg – csak a negyedik kötet sikere után vallotta be, hogy ezek a „szankszrit” elbeszélések nem fordítások, hanem eredeti munkák, méghozzá az övéi. Amíg az ember nem ismeri a szövegeket, felmerülhet benne, hogy vajon miért ír egy angol közgazdász indiai meséket, s vajon az így létrejött mesék nem „hamisítványok”-e? De ezek a kérdések abban a pillanatban lényegtelenné válnak, amikor olvasni kezdünk. A folklorisztika a mai napig se cáfolni, se bizonyítani nem tudta azt a megállapítást, hogy „minden mese Indiából származik”. Nos, Bain meséi mintha azt a nézetet erősítenék meg, hogy ez az állítás igaz. Páratlan nyelvezet, bravúros párbeszédek, filozófia mélység és bölcsesség – ez jellemzi a keleti meséket, s ilyenek Bain meséi is.
De hogy miért is jutott mindez eszembe rögtön ébredéskor? Azért, mert HMS – mint a könyvek jelenlegi „gazdája”, s egyben A Tan Kapuja képviselője – közös kiadásra ajánlotta fel a köteteket, és minden jel szerint hamarosan el is kezdődnek a munkák. Elhatározom, hogy ennek során végre tüzetesebben utánajárok annak, miben is különböznek az európai és a keleti mesék nőalakjai, mert úgy tűnik, lényeges különbség van közöttük. Nem is annyira életük irányításában, hanem a boldogságra való képességükben. A keleti mesehősnők nem elszenvednek egy szituációt, hanem hagyják megtörténni a dolgokat a maguk törvényszerűségei szerint, és testben, szellemben s lélekben egyaránt gyorsan tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez. Tudják, mikor kell azt gondolni, hogy van olyan élethelyzet, amikor minden erőfeszítés és tett hiábavaló, s ilyenkor ráhagyatkoznak a „nem-cselekvésre”, elengedik ragaszkodásaikat és életük lehetséges irányairól szóló koncepcióikat, görcseiket, s ezáltal végtelenül nyitottakká és befogadókká válnak a sorsuk kínálta lehetőségekre, és így nem okoz nekik gondot az esetleges „rossz” fordulatok elfogadadása. Ezt a keleti „mese- és élettechnikát” egyébként a terápiában is jól lehet alkalmazni, hiszen az európai meséken felnőtt, céltudatosságra edzett embernek új kapukat nyit meg a keleti mese hőse.
Ma például (miután a kiadóban délelőtt a Bain-Baktay könyvekkel foglalkoztam, majd befejeztem az amerikai lektűr szerkesztését, 3-tól 5-ig megint a rendelőben voltam.) egy Világszép Nádszálkisasszony jött először hozzám, akivel hét hónapja dolgozunk azon, hogy eljussunk nádszálba zárt nőiességéhez, és kibontakoztassuk azt, de még mindig nagyon messze van az a „Fekete-tengernek hetvenhetedik szigetje”, ahol ez a nádszál egyáltalán található. Utána egy Csillagszemű juhász jön, egy 16 éves fiú, aki a számítógépes játékok során elveszítette kapcsolatát a valósággal, és – minő érdekes – épp a mesék segítségével keressük a visszafelé vezető utat, úgy tűnik, nagy sikerrel.
Este óriási hibát követek el otthon. Miután Vilu fellázad, és azt mondja, nem jön el velem aerobicra, mert utálja a hangos zenét, megkérdezem tőle, hogy mit kér vacsorára. Ahogy kiszalad a számon a kérdés, már tudom, hogy nagy baromságot csináltam. Nem tévedek.Vilu ugyanis megmondja, és akkor már nincs visszatáncolás. Krumplipucolás közben eszembe jut, hogy erről a „mit kérsz” kezdetű kérdésről először azért szoktam le, mert a legnagyobb gyerek a válaszában egyszerre három dolgot nevezett meg, de nem alternatív alapon, hanem úgy, hogy mind a hármat kérte, méghozzá azonnal. Másodszor azért szoktam le róla, mert a középső azt mondta, hogy neki mindegy. Harmadszor meg azért fogok a kérdésről leszokni, mert a legkisebb mindig pontos válasszal szolgál. Hát, tényleg nincs mit csodálkozni azon, hogy annyi anyaproblémás ember bolyong ebben a világban!
Hozzászólás