A hosszútávfutó boldogsága
2006. március 16. - Tim Wilkinson
Csak annyit kell tudni, hogy Észak-Angliában nőttem fel, a sheffieldi acélvárosban, s noha a városközpothoz a mi gimink meglehetősen közel állt (s otthonom mellesleg - Isten legyen megáldva! - csak két perc futásnyira volt az iskolától), a sportpálya kint volt a fenében, egy rideg, kopár fennsik tetején, ahol nagyon is lehetett érezni, hogy minket, sportoló gyerekeket az északi sarktól semmi akadály nem választ el, s nekünk, Sheffieldben a Golfáramlat finoman szólva valami kevest ért (ld. térképet).
- 2006. március 16.
A londoni kultúrközpont – Hungarian Culture Centre, avagy a HCC (másnéven: Hacacáré) – több területen igyekszik magyar kulturális tevékénységeket előmozítani. Főleg irodalmi téren ez kétségtelen eléggé hálátlan feladat, mert az angol kiadók — amelyek mellesleg most már lassanként amerikai, német vagy francia tulajdonban vannak —a fordított művektől egyre inkább visszariadnak. (Ha valaki azt állítja, hogy az angolszász világban mennyiségileg fölfelé ivelő pályán van a magyar irodalom csillaga, az biztos délibábokat lát; legfeljebb minőségi javulásról lehet szólni.)
Szóval nagyon szép ha mondjuk Esterházy Péter vagy Krasznahorkai László Londonba látogat, s őket Voltaire hajdani londoni házában hatvanan, százon ünnepelhetjük, ahogy azt nem oly régen tettünk. Hogy mi lesz ebből viszont, azt igazán nehéz megítélni (s azért nem is ítélek). Mindenesetre nagy örömmel látom, hogy egy hét mulva 3 fiatal posztgraduális egyetemista fog előadni a doktorátusi munkájukról: irodalmi (ha jól értem: urbanisztikai tárgyú), lingvisztikai (a tisztaság nyelvezete), meg történelem (19. századi magyarországi lóversenyezés).
Az utóbbi különösen érdekel, mert két hét mulva a Hungarian Quarterly tavaszi számában meg fog jelenni Zeidler Miklós Angol hatások a magyar sport kezdeteire c. írásának az első része, ami remek idézeteket ad Széchenyi tollából a lovakról (“Minden számításom szerint világosan látom szemem előtt; hogy egy kis idő forgása után vélünk senki meg nem mérkőzhetnék a’ Lótenyésztésben, és mi határoznánk-meg vásárjaink által a’ Lovak árát.”) s az atletikáról pedig Esterházy Miksától meg Molnár Lajostól (“Hogy Anglia az anyagi és szellemi nagyság oly magas fokán van, hogy az angol nemzet élete boldog, hogy népe oly magasan áll a fejlődöttségben, arra jórészt befolyással bír az, hogy az angol nemzet férfiakból áll.”)
Hát mi sem változik! (Ami az utóbbi idézetet illeti: lehetséges, hogy azért vettem el magyar lányt?)
A cikknek a második része a futballról fog szólni –nana! mondja ezer focidrukkoló – s mutatja, hogy a angolok milyen fontosak voltak az játék kezdeteinél. Az egyik akkori hős egy Arthur Yolland nevezetű angoltanár volt, aki a Budapesti Torna Clubnak a játékosa volt a 19. század végén, 20. század elején (Ő is különben magyarból fordítgatott: nekem megvan egy rövid Petőfi-tanulmánya, amit a Franklin-Társulat 1906-ban kiadott. Bár vers-kivonatok Yolland tolmácsolásában is szerepelnek benne, az kis kötet csak ‘44-ig követi a hős életét.
A magyarok nyilván még seggükön ültek – azért talpra!
(Jó, hogy ez tegnap nem jutott eszembe.)
Persze volt egy időszak, amikor egy magyarnak csak “6:3”-at kellett mondania, s még egy angol is értette volna. Attól hol vagyunk most? Mostanában David Beckham s kollégái a magyar válogatottat valószinűleg megvernének, de ez nem feltétlenül haladást jelent. Nem is beszélve arról, hogy nincs is Wembley Stadion, ahol meg lehetne azt rendezni: a régit már lebontották, s az új, ami százszázalék biztosan kész lesz az idei májusban játszodó kupadöntőben most százszázalék biztosan nem lesz kész (erre egyébként az elejétől fogva mérget lehetett volna venni).
De a idézet most erősen visszahozta a gimnáziumi évek kötelező heti sportdélutánjait. Csak annyit kell tudni, hogy Észak-Angliában nőttem fel, a sheffieldi acélvárosban, s noha a városközpothoz a mi gimink meglehetősen közel állt (s otthonom mellesleg - Isten legyen megáldva! - csak két perc futásnyira volt az iskolától), a sportpálya kint volt a fenében, egy rideg, kopár fennsik tetején, ahol nagyon is lehetett érezni, hogy minket, sportoló gyerekeket az északi sarktól semmi akadály nem választ el, s nekünk, Sheffieldben a Golfáramlat finoman szólva valami kevest ért (ld. térképet). S az nyáron volt, amikor persze kriketteztünk. Télen csak hó- vagy eső, vihar esetében úsztuk meg az “atlétikázást”, bár focizni szerettem. Egy pár év után rájöttem, hogy minden látszólagos strapa ellenére kényelmesebb volt a terepfutás.
Igaz, hogy hegyoldalon fel kellett mászni, meg egy kicsit a fennsikon is kellet futni, de az egész nem is tellett egy órába sem– a foci persze másfél óra volt – s főleg csak a hülye futott végig. Az egyik osztálytársommal együtt, ballagva, cigit pöfékelve inkább elmélkedtünk. Aztán az utolsó (szenior) években meg a krikettet is sikerült elkerülnünk: az iskolának volt egy különös udvarszerű építmenye, ahol egy squash-rackets-féle labdajátékot lehetett játsztani (a különbség abba rejlett, hogy a kőkemény labdát nem ütővel ütöd, hanem kesztyűs kézzel). Csak akkor játszottunk, amig sütött a nap, s mivel Sheffieldben akkoriban, a hatvanas évek elején esemény volt napot látni, inkább napoztunk.
Ez a lelkesedés is hozzátartozik az angol sport teljes képéhez. Csakhogy eszembe jut egy másik naplóiró megjegyzése: “Egy bizonyos tulzási hazugság minden mondathoz fűződik” (R.W. Emerson, 1841. október 6.).
Hozzászólás