Ma nincs Himnusz. Egyszerűen elmaradt. Későn kelek, csak a tévé monitorjának recsegése hallatszik, a Hajnalinak is vége van. Fél ötig aludtam. Este sokáig tartott, amire megírtam a Jégbudi című mesét, nem egy grimmcím, se nem Andersen, de a gyerekek ezt találták ki esti mesének. Végre valamit boldogan olvastam. A Jégbudiról szívembe zárt barátom jutott eszembe, Nagy Atilla Kristóf. Együtt forgattuk a Duna tévének a Móricz Zsigmond nyomában című dokumentumjáték-filmsorozatot. Nekem kellett alakítani Móriczot. Néhány hónappal Atilla halála előtt hivatalosak voltunk (sic! örömmel mentünk) az ÉS karácsonyra, ahol lelkesen meséltünk a filmjeinkről, arról, hogy mennyire aktuálisak a móriczi mondatok. Az egyik tótumfaktum erre csak ennyit mondott: „könnyű oda menni, ahol már járt valaki”. Az ÉS-karácsony után beugrottunk a fradi-büfébe, Atilla csak ennyit mondott: nem vagyunk mi Amudsenek. Nem tudtam, hogy Amudsennek van többes száma, azt se tudom, hogy miért ez jutott eszembe így csütörtök reggel, de idefényképezem az arcát, menjetek el a könyvtárba, és olvassatok NAK-ot. Ha nincs gáz, fűti a lelketeket. Ha van, akkor is. Hallgathatnátok hozzá Gyehenna Quartettet is, de az csak nekem van meg egy összetákolt cédén.

Reggelire beáldozok egy tojást, még maradt egy (azt péntekre szánom), bundáskenyér, hagyma, spórolok a fogkrémmel, úgyse szagolgat senki. Pöcsölök a cseh javítással, közben befut egy német ajánlat is, lehet, hogy mégse kell eladni a lakásomat. Közben a rádióból megtudom, hogy létezik a nyugatot kelettől elválasztó „energetikai vasfüggöny” is, meg azt, hogy a csepeli suligyilkos a Dunába dobta a térfigyelő kamera kazettáját, de a Dunán ötcentis jég van. Szerencsére nemcsak én vagyok hülye, felsejlik előttem egy kép, a jégrehányt borsó. Befejezem a pöcsölést, összerakom a meséket és elküldöm a grafikus barátomnak Szan Fran Szikszöba. Két, azaz három illusztrátora lesz a könyvemnek, könyvünknek, egy Urbán Tibor nevű „képző”, meg az ikrek. Bemegyek a szobájukba, a berlini nagy fal mellett van a kiságyuk, közötte a matracom, azon szoktam mesélni nekik. Lefényképezem a hiányukat. Négy napja nem beszéltem senkivel. Beszéden általában a néma csöndet értem. Amikor nem kell megszólalni, amikor értem, érzem a szeretetet, vagy a halált, akár Móricz Barbárokjában. Nem hív senki, nem akarom sajnáltatni magam, de ez van. Ide jutottam. Viszont hív a könyvelőm, útnyilvántartást kell írnom. Választhatok, vagy útnyilvántartás, vagy mesekönyv. Utána kéne néznem Mikszáth és Móricz útnyilvántartásának, egy jó kis könyvet lehetne összeállítani, bele vehetnénk Jókait meg Verne Gyulát is, Faludy hajószámláit, esetleg Reitner Jenő villamosjegyeit, Kőrösi Csoma sherpapénzeit. Mielőtt belehülyülnék a szokásos meg nem írt történeteimbe, kisüt a nap, a gyerekeim kicsi napocskája, holnap is ez a nap kel fel az égen.