Az ébredéssel még problémáim vannak. Nehezen megy (miféle vályú ez az ágy?). Talán a jövőben később kezdjük a napot. Mondjuk, mi lehetnénk az egyetlen ország Európában, ahol tízkor vagy akár tizenegykor kezdjük a napot (csinálom az ország imázst). De ezek csak álmok (vágyálmok). Mindenesetre ma nem kellett rohanva innom a kávét, és rohanva szívni a cigimet. Szép nyugodtan. Élvezve minden percét a reggeli szeánsznak.

     Aztán kórélettan előadás. Tömény EKG másfélórában (jaj, fáj a szívem). Unokatestvéremmel (Péterrel) a koncentrálással (az állással szerencsére nem kell, ülünk) küzdünk.  De nyugtat a gondolat, hogy utána pathológia gyakorlat.  Beteg testekkel, beteg szervekkel, beteg sejtekkel (beteg-monológok). Az új épület szép. A képen, alább még a régi. Az kevésbé. Végzünk ezzel is. Zsanettre várva az élők kóválygását figyelem az épület körül (őrült rianás, a jégtáblák hiányoznak még).  Aztán hirtelen-ebéd, fő  az egészség. Érzem, ahogy lassulok, a fogam még néha belefájdul. Ilyen a hideg front. Ilyen nyomasztó.

     Utána az élettani intézet labirintusában bolyongok (tdk-munkám ügyében). Metsz lapok, mikroszkópok, kísérleti egerek, patkányok, macskák  és főemlősök között. Kafkai előérzetem támad. Holnap (a jövőben) talán féregként, mint szegény Gregor Samsa, vagy éppen kísérleti állatként ébredek Zsanett mellett és eltapos (szörnyű hallucinációk!), de megnyugszom: ez mind az utolsó adag antibiotikum hatása. Délutánra borúba borul tiszai városom (kezdem érteni Juhász Gyula melankóliáját). Ázik. A test meg fázik (ócska szóvicc, kedden is).  

     Otthon megnézem a Repo Man című filmet. A magyar (akarom mondani: szegedi mozik) valahogy nem vették műsorra, így hát letöltöttem (szo-szo hála Imothepnek!). A jövő dolgaival indul, helyesbítek: a jövőben. Szerv-hitel. Érdekes elképzelések. Akciós. Meg thrilleres. De nem durran szegénykém. Csak a végén. Egy kicsit (pont akkorát, hogy ne felejtsük el teljesen). A zenék viszont kiválóak (gondoltam csatolok egyet, alább, vagy felébb, élvezzétek). A képek is, művészi belső szervek, elegáns testboncolás.

     Az emaileim közt meg szorgos egyezkedés folyik egy szegedi felolvasóról. Igen elit-társaságba invitáltak, körül ölel majd a Telep (pontosabban vendégjátékosként játszom a színeikben). Helyezkedünk, helyezkedünk, mondaná Nemes. Z. Márió kollega, szakállát javítgatva az elejtett verbális-szúrás után. Helyezkedtetnek (nehéz szó) engem inkább. Bár a Telep közelsége mindig írásra késztet. A harmadik (a Móricz-i) kötetemmel dolgozom egy kicsit (de a hidegfront nem enged szorításából).

     Este a kínaiaknál vacsorázunk (hová lett a nemzeti öntudat?). Van valami megragadó a kínai kosztban, valami olyan, ami legalább kéthetente arra készteti embert (lehet, állatot is), hogy egyen ilyet. Aztán a csípős problémák megoldására és az alvás megsegítésére megiszok két sört (testi-kérések) bölcsészeink (identitászavar) kedves kocsmájában a Mojoban (ajánlanám, Szegedre látogató bölcsész, nem-bölcsész barátaimnak).

     Kafkai előérzetekkel fekszem, eszembe jut Gregor Samsa, ahogy féregként ébred. Zsanett nyugodtan alszik. Én meg Albert Einsteinre gondolok: a múlt, a jelen, meg a jövő közti különbség csak illúzió. De remélem ez az illúzió a későn kelőknek kedvez majd (vágyálmok hálójában vergődöm).

     A kedd mindig unalmas napja a hétnek (vagy nekem merült le az írói-akkum?) ma nem voltam annyira vicces (igen, még annyira se, amennyire néha nem sikerül), de postázni kell hát ezt is.

      De a fociról nem írtam ma (nem akarok azért én Esterházy Péter lenni). De a magyarok a moldávokkal fociznak az este.  Én korán fekszem. Az embernek ki kell aludnia magát. A jövőre nem gondolok, csak fél percig (Csak hányódom hát ágyamon.) Holnap azt hiszem, felébredek korán, megiszom a kávét, elszívom a cigit és Kafkát a legfelső polcra teszem, vége az előérzeteknek és egy újabb napnak a hétből, haladunk a jövő felé.

     A siralmas végeredmény: netnapló-lba=2:0.

Lázár Bence András