Szegeden nem is volt ez baj. A napfény városában ki lehetett sétálni a Tisza-partra, ott a Leninre emlékeztető Juhász Gyula-szobor tövében mindig settenkedett valami bátortalan szellő, el lehetett csípni. Vagy továbbmenni, a kalapos lányhoz, aki egy padon előredőlve nézi a vizet – aki nem volt még szerelmes szoborba, vele érdemes kezdenie. Hétvégén meg irány Budapest, Zsófi, az első komoly barátnőm, vagy a pótszüleim: csupa beltéri program, bánja a fene, ha esik, ha fúj.

          Szeptemberhez képest nagy meleg volt akkor is, mikor beiratkoztam az egyetemre. Ültünk vagy hatszázan az óriási Auditorium Maximumban, elszomorodva tekintgettem körbe, egyszerre olyan picinek rémlett a Toldy fizika-előadója, ami ugyanilyen lépcsősen futott lefelé a katedráig. Itt még senki nem állt középen, a nagy asztal előtt, még a LEUKIPPOSZ-felirat sem virított három méter magasan, a vetítővászon alsó szélén, minden betű más színű papírból, azt csak egy év múlva ügyeskedem majd fel, az asztal tetején billegő székről, hogy első bemutatónkra felhívjam a figyelmet. Csak a két pici ajtót láttam odafentről, mi lesz már, türelmetlenkedtem, ilyen melegben… Végre kinyílt az egyik pici ajtó, a résben megjelent az anyám, akiről csak annyit tudtam, hogy a várost járja, vesz nekem ezt-azt, tanácstalanul megnézte magának a hatszáz embert, és mielőtt bármit tehettem volna, mély levegőt vett, és hosszan, velőtrázóan felsikoltott: Zsoool-tiiii-kaaaaa!

          Természetesen azonnal lebuktam. Még gyerekkoromból emlékeztem erre a kiáltásra, még az ívére is, a kis cifrázással a végén. Ha elcsavarogtam a nagy melegben a Batyu utca vadregényes környékén, akár az erdőben, az Árpád-kilátóig, az anyám kiállt az erkélyre, mint egy müezzin, és rázendített. Meghallottam mindenütt. Nem mentem haza sehonnét.

          Most azért diszkréten utánasettenkedtem, mikor a nyomában lassan elült a röhögés. A folyosón beértem. Azt mondta: „Ja, hát itt vagy? Nagyon szép papucsot is találtam neked.” Aztán hazament, én meg kivirultam a nagy melegben.

          Tamás emlékezett az esetre. Kint feküdtünk a Dóm téren, ahol még híre-hamva sem volt annak az úri huncutságnak, a lebontható-felépíthető nézőtérnek. Pontosan úgy nem állt ott, ahogy június elején ma sem, csak akkor a helyén egy óriási famonstrum emelkedett, még nem kezdték el felújítani, a székek támlájáról és ülőkéjéről szöcskeként pattogott a virgonc festék. Itt szerettünk napozni. Kivittünk egy-egy törülközőt, és talán a Nizza és Brüsszel szektor közti részen, a magasban fent, ahonnét még a Dóm is picinek tűnt, középen a nagykapuval, süttettük magunkat. Mellettünk hasukra fordított könyvek jelezték, hogy tulajdonképpen a német nyelvtörténet-vizsgára készülünk. Tamás éppen egy férjes asszonynak csapta a szelet gőzerővel, én nemrég kaptam egy levelet Zsófitól, hogy terhes. Csupa megoldandó kérdés – mire a levegő lehűlt, Tamást elhagyta a lány, Zsófiról meg kiderült, hogy mégsem.

          A hőségben meleget kell inni, mondták a rádióban. Csabával elmentünk a Széchenyi téri tejivóba, én forró kakaót kértem, ő teát. Fogtuk a blokkot, beálltunk a kiadóablak elé, ami mögül hirtelen heves kiabálás hallatszott: „Egér! Jaj, egy egér!” Egy határozott hang válaszolt: „Fujtsd a teába!” Azután csend lett. Egymásra néztünk, Csaba összegyűrte a kezében tartott blokkot, és elmentünk egy hideg kóláért.

          Innsbruckban bezzeg soha nem volt kánikula. Ott azt tanultam meg a péntekről, hogy utána két napig ne is nézzem a levélszekrényt. Pedig mást sem csináltam ott, mint leveleket vártam, közben pipáztam, megvettem az összes Asterixet, verset fordítottam, elképesztő mekkoraságú fenyvesekben jártam-keltem. Egy-egy pénteken még látogatót is kaptam, ilyenkor éreztem igazán Robinsonnak magam. A pótszüleim jöttek el elsőként. Előre felszeletelt és kiklopfolt karajt vásároltam, zacskós rizst és zacskós Sztoganoff-szószt. Jó kis vacsora volt. Húsvétra a húgom jött ki, egy csomó almás pitét és egy hosszú levelet hozott a nagymamámtól, aki hajhálót kért tőlem. Az esküvői képén még kalapot viselt, egészen olyat, mint az a lány a Tisza-parton. Boldogan írtam neki, Innsbruckot a nemzetközi hajhálógyártás fellegvárának neveztem, és majszoltuk az almás pitét, Anita meg én. Végezetül az anyám jött ki. Varietas delectat, mondta valaki, aki azóta az égben mond ilyeneket, vásároltam előre felszeletelt és kiklopfolt karajt, zacskós rizst és zacskós Sztroganoff-szószt. A biztos siker reményben álltam a sparherthez, az anyám fél perc múlva elzavart onnét, azt nem úgy kell, majd ő megcsinálja. Aztán hazajöttem lekókadni a melegbe.

          Nem volt olyan kánikula, mint négy év múlva augusztusban, amikor a nagymamám meghalt. A Margit-kórházban feküdt, oda jártunk be hozzá. Feküdt a gőzölgő kórteremben, és lassan elfogyott. Beszéltem hozzá, gyakran németül, gyerekkorában így beszéltek hozzá, hátha. Néha felnézett a szép kék szemével, de sosem beszélt, pedig nagyon szeretett engem. Aztán egy napon hirtelen csodálkozva beleszólt a monológomba: „Kivel beszélsz, kisfiam?” „Veled”- mondtam, a meglepetéstől még sírni is elfelejtettem. Elhúzta a száját: „Na, velem aztán lehet!” – mondta sommásan.